Verglas / Record Express
2002. február 4.
Ha nem is sokat hallhattunk még Clive Nolanról, vagy Oliver Wakemanrõl, ismerõs Arjen Lucassen (Ayreon) vagy Karl Groom (Threshold), vagy Bob Catley (Magnum) neve...
Az album egy konceptlemez, vagy inkább prog rock opera, de amolyan Ayreon-stílusban készített fajta. Nyugodtan sorolhatjuk is az Ayreon lemezek sorába, hiszen mind zenei hatásaiban, mind monumentalitásában beillik oda, és akkor még nem is számoltunk Arjen mester vendég-gitárjátékával! Hangulataiban is hasonló, s a felvonultatott zenészek magas mûvészi minõségét illetõen is. Adott egy profi dobos, Tony Fernandez, aki már az idõsb Wakeman úrral is zenélt többek közt, szóval a srác igazán profi, és latin vérét egy pillanatig sem hazudtolja meg hangszeréhez fûzõdõ lelki és testi kapcsolatában! A két énekesnõ, Tracy Hitchings és Michelle Young is bõséges dicséretet érdemel! Tracy hangja kissé Bonnie Tyler-es, míg Michelle valamelyest Kate Bush-szerû, fõleg a magasabb fekvésû részeken. Hallhatunk még a lemezen igazi fuvolát és igazi hegedût is, ami a mai szintetizátor-orientált világban már eleve szép húzás, fõleg, hogy az album két billentyûs srác albuma... Nem szeretném persze kifelejteni a szép szavakat érdemlõk sorából a férfi énekeseket sem, hiszen akár a Magnum frontembereként ismert Bob Catley-t, akár a többi srácot figyelem, mind - mind remek, ami nem csak az õ munkájukat hivatott dicsérni, hanem az album alkotóinak remek ízlését is, mivel a megfelelõ szerepekre a legmegfelelõbb embereket szedték össze! De lehet-e itt egyáltalán ízlésrõl beszélni? Hiszen Oliver Wakeman a legendás Rick Wakeman (Yes-tag évekig és vagy 50 szólóalbum boldog birtokosa) elsõszülött fia, vagyis már genetikailag billentyûs és zenész - zeneszerzõ ízig-vérig, vagyis tõle nem is szabadna mást várnunk, mint egy remek albumot! Nem tudom, Oliver mennyit hallgatta otthon a "papa" albumait, de a hetvenes évek progresszív elemei mélyen bele lehetnek vésõdve a fiúba! Sajnos Clive Nolanról túl sokat nem tudok, mindössze annyit, hogy az Arena, valamint a Pendragon nevû 1977 óta létezõ nagyszerû csapat billentyûse 1985 óta, tehát õ sem egy kezdõ, fõleg, ha figyelembe veszem az albumaik pozitív fogadtatását! Szóval van ez a két srác, meg egy rakás tehetséges muzsikus, énekesek, egy halom remekül megszerkesztett, hangulatos, változatos nóta. Magukkal hoztak valamit a múltnak azon szegleteibõl, ami a mai, talán egész más színtéren játszó muzsikusok sokaságára, mûfajok alakulására volt mély hatással. Ráadták köntösül a modern hangzást, a napjaink ízlése által megkövetelt komplexnek mondható, de érthetõ, fülbemászó melódiákban bõvelkedõ dallamvilágot. A köntös zsebébe Sir Arthur Conan Doyle klasszikus, ám horrorisztikus Sherlock Holmes-regényét rakták, a lemez címét kölcsönzõ mûvet, (magyarul "A sátán kutyája" címmel jelent meg) ami épp tavaly volt 100 esztendõs... A regényen alapuló sztori kétféle formában prezentálódik az albumon: van narrátor, aki a számok bevezetéseként elmeséli a történet alakulását mialatt a nóta zeneileg kibontakozik; másrészt ott vannak az énekbetétek, amik a sztori szereplõinek szavaival mesélik el a történet õket érintõ részeit. A regény olvasása ajánlott!
Amennyiben kedveled a hetvenes évek klasszikus hatásait viselõ, progresszív elemeket tartalmazó, de tövirõl-hegyire modern rockzenét, ha szereted a kitûnõ muzsikusokat, közel áll hozzád a tehetséggel megírt, sokszínû, hangulatos és magával ragadó dallamvilágú Emberi Zene, akkor kóstolj bele a "Sátán kutyája" hangjaiba, fülezd végig a 14 nótát, csalódás kizárt!
Gyebnár Mónika