Megosztom a Facebookon Megosztom az Iwiwen Megosztom a Tumblren Megosztom a Google Readeren Megosztom a Google Buzzon

One-two, one-two-three-four számol be Nicko, és már indul is a vadiúj Maiden varázslat. Az igazi Maidené, Bruce Dickinsonnal és Adrian Smith-szel, a lehetõ legklasszikusabb felállásban.
Kicsit sokat kellett várni erre a lemezre, bár nem csoda, hogy a nagy újjáalakulás után két évig jóformán meg sem állt a csapat és gyorsan körbeszaladták a világot és szerencsére minket sem feljtettek ki... Megérte várni erre az albumra, mert már az elsõ néhány hallgatás után világossá vált, hogy ez az anyag elsõre befér a régi nagy Maiden lemezek mellé. És hogy pontosan melyik nagy lemezekre gondolok? Nos, mindegyikre! Azt ne várja senki, hogy Harris mester és csapata ezen a lemezen fogja gyökeresen megújítani a heavy metal mûfajt. Õk ezt megtették még a nyolcvanas évek elején, amikor a stílus alapjait lerakták. Azóta is számtalan csapat próbálja utánozni, másolni õket, de meglehetõsen kevés sikerrel. Steve Harris bõgõjátékát, Nicko McBrain dobolását, Dave Murray, Adrian Smith és Janick Gers gitárbûvészetét, no meg Bruce Dickinson hangját egyszerûen nem lehet másolni. Pláne, ha õk hatan együtt nyomják a nagybetûs METAL-t!
Márpedig ez a lemez bizony a heavy metal maga! Kezdve a Wildest Dreams címû dallal, a maga királyí verzéivel és nagyívû refrénjével, folytatva a nem kevésbé nagyívû dallamokra építkezõ Rainmaker-rel. A No More Lies-ban megmutatják, hogyan kell egy lírikus bevezetõbõl igazi döngölést varázsolni. A Montsegur az igazi Maiden hagyományokra épít - mellesleg ez az egyik kedvenc dalom a lemezrõl. A címadó dal a maga nyolc és fél percével is igazi csemege: epikus bevezetõ, ikergitáros témák, fantasztikus szólók - kell ennél több? A Gates Of Tomorrow a dupla éneksávval hoz meglepetést, bár a refrénnél Bruce egyedül marad, hogy hozza a szokásos király témákat. Igazi húzós tétel a New Frontier amelyet ellenpontoz a következõ dal, a Paschendale. Ez is több, mint 8 perc, a sejtelmes intro után máris döngöl a csapat - mégsem nevezném gyorsnak a dalt. A Face In The Sand igaz Harris téma, basszuskiállás az elején, aztán szép fokozatosan jönnek a többiek is, hogy a végére egy igazi Maiden nóta kerekedjen ki. Az Age Of Innocence egy erõteljesebb hangvételû szerzemény, a basszus-dob alapok elég erõteljesen ütnek. Lírikus zárása a lemeznek a Journeyman, végig akusztikusan, vonósokkal, egyszerûen szép.
Kortalan a lemez, ahogy az összes többi Iron Maiden alkotás is az: tizenöt évvel ezelõtt is ugyanolyan élevezet lett volna hallgatni ezt a lemezt, mint most, és biztos vagyok benne, hogy tizenöt év múlva is szívesen látott vendég lesz az igazi fémhívõk fülében.

www.ironmaiden.com

Ákos