Bárcsak mindg így kellene lemezismertetõt írnom! Hiszen kevés olyan lemez van a világon, amit többször hallgattam volna, mint az 1988-as Metallica albumot. Nem titok, nálam ez a lemez jelenti a Metallica munkásságának csúcsát. Ezen az albumon gyakorlatilag mindent megtaláltam, amit egy heavy metal lemeztõl várhatok.
Mikor anno elõször hallgattam bele a nótákba, rögtön a hangzás fogott meg. Ilyen töményen és brutálisan döngölõen operáló sounddal azóta sem nagyon született olyan album, amit hallottam volna. Éppen ezért is csodálkoztam, mikor a lemez után pár évvel a srácok olyanokat nyilatkoztak, hogy az ...And Justice For All-lal zsákutcába jutottak, ahonnan nem volt továbblépés, és ezért fordultak gyökeresen más hangzások irányába.
S hogy mit is nyújt ez a lemez? Ahogy írtam, tömény metal muzsikát a legjavából. A nyitó Blackened azonnal beletipor a betonba, aztán a címadó dallal csak fokozzák ezt, és akkor az Eye Of The Beholder zúzdájáról még szót sem ejtettem. Itt van aztán minden idõk legzseniálisabban megkomponált szerzeménye, a One. Errõl a dalról akár oldalakat tudnék írni... Elég legyen annyi, hogy a Metallica tagjai is úgy gondolták, hogy - szakítva korábbi álláspontjukkal - ehhez a dalhoz videoklipet is készítenek; nyilván õk is éreztek valamit... :-) A Shortest Straw húzásával sem nagyon lehet felvenni a versenyt, de a Harvester Of Sorrow belassult témája is mind a mai napig nagyot üt. Emlékszem, a Frayed Ends Of Sanity sokáig amolyan tölteléknótának tûnt számomra, aztán persze ez a nóta is belopta magát a szívembe. To Live Is To Die... komponáltságát tekintve ez is ott van ez elsõ öt között, az utána következõ Dyers Eve szélvés tempója még ma is le akarja tépni a fejemet.
ALAPMÛ!
Ákos