Mi az oka annak, hogy eddig sosem hallottam e rövid nevû angol progrock csapatról? Valószínûleg az, hogy kis hazánkba nem sokat küldözgették eddig az albumaikat. Meg az, hogy mûveletlen vagyok. Mert ez most kiderült. Sajnálom, hogy csak szám szerint a 16. (azaz tizenhatodik!) albumát sikerült megkaparintanom a bandának. Sír a szívem, hogy ez az elsõm tõlük, mivel olyan nagyszerû klasszikus progresszív rock muzsikát nyújt a lemez, ami miatt joggal feltételezem, hogy ezelõtt sem operettslágereket nyomtak a srácok… Az egyetlen ismerõs név a csapatból az a Jon Jowitt, aki korábban az Arena bõgõse volt. Egyeseket megtéveszthet még a dobos Paul Cook neve, de csupán a neve, ugyanis anno a Sex Pistolsban is egy ugyanilyen nevû srác dobolt. Ha mégis ugyanaz a személy volna, baromi sokat költhetett plasztikai sebészre meg dobtanárra... ?
Az elsõnek beugrott zenei hasonlóság a Genesis nagy korszaka, (még Peter Gabriel énekével - Nursery Cryme, Foxtrot, stb albumok); aztán némi Yes is, de ebbõl inkább csak egy kis Wakeman-stílusú billentyûjáték vallható igazán hasonlatosnak, és Peter Nicholls énekes hangfekvése ici-picit Anderson-os (sõt, egy-egy pillanatban James LaBrie-re is hajaz…).
Ijesztõnek hathat ránézni a borítóra, ugyanis mindösszesen öt dalt sorol fel, mint az album tartalmát. Azonban nem szabad megrémülni, mivel a legrövidebb nóta is 5 perces, míg a leghosszabb 25 perc hosszú. Különösebb meglepetésekre nem szabad számítani, hisz ez a csapat egy kipróbált sémát valósít meg, színvonal szempontjából kiválóan. Nincs az albumban monumentális, meghökkentõ vagy földhözcsapó, hatásvadász esemény, de vannak kitûnõen és hibátlanul megkomponált dalok, elsõ osztályú elõadásban.
Nyugodt, eléggé melankolikus szerzeményeket hallhatunk, finoman ívelõ énekdallamokat, a progrockban alapkövetelményként mûködõ színes és hangulatos billentyûvel, változatos és precíz dobbal, kellemes gitárszólókkal, intelligens bõgõvel. A dalok felépítése, szerkezete a hetvenes évekbõl megörökölt sémákon alapul, ám modern megvalósításban adják elõ a srácok.
Már sokadszor hallgatom, nem lehet megunni tíz alkalom után sem, még akkor sem, ha figyelembe veszem a fentebb említetteket. Ehhez nagyban hozzájárul az az elismerésre méltó tény, hogy a változatosság ellenére fülbemászóak a dallamok, belemaródnak az ember emlékezetébe hamar, és jólesõ érzés többedszere már úgy hallgatni, hogy együtt dudorászunk a hangszórókból áradó muzsikával.
Zeneileg kifogásolhatatlan az anyag, minden egyes elem a megfelelõ helyre került, a dalok egymásutánja is tökéletes ívben feszül végig az albumon. Valamiért kifogást keresek mégis (tán a magam mentségére, amiért eleddig nem hallottam errõl a bandáról…). De nem találok. Simán beleszerettem ebbe az albumba, s valószínûleg a csapatba is.

Itt bele lehet hallgatni a dalokba: http://www.insideout.de

Gyebnár Mónika