A H.W.G., azaz a Hard, Wild Generation immár tíz éve mûködik, és ez már a második CD-je a csapatnak. Az elsõt sajnos nem volt szerencsém hallani, így most csak az itt hallottak alapján tudok nyilatkozni. Ezt csak azért írom le, hogy senki se várjon olyanokat, miszerint azt kezdem ecsetelni, hogy a banda mennyit fejlõdött elõre vagy hátra az elmúlt idõkben.
Kezdjük külsõvel. Profi kiállítású az anyag, látszik, hogy foglakoztak a külalakkal is. Jó kézbe vnni a CD-t.
De jöjjön a lényeg: a zene. Amint a srácok kísérlevelébõl kiderül, a banda tagjaira (Jozy énekes, Zsolt gitáros, Dave dobos és Taki gitáros) rengeteg muzsika hatott, több tonnányit fel is sorolnak. Bár nem szerencsés skatulyákba tuszkolni a dolgokat, azért támpontként annyit írnék, hogy erõs HC gyökerekbõl táplálkozó metal muzsikát rejt a korong. Ez kb. annyit tesz, hogy izmos riffek adják a dalok alapjait és erre jön a szaggatott, erõteljes szöveg. És itt el is érkeztünk egy sarkalatos ponthoz, ugyanis a prozódián lenne mit javítani; a témák szótagolását, a hangsúlyokat nem sikerült mindig frappánsan eltalálni. A szövegek fõleg a mai magyar valóság témakörében válykálnak, kár, hogy néhol kicsit klisés a dolog, bár tudom, hogy arról, ami manapság e csöppnyi országban zajlik, nehéz költõi magasságokban beszélni.
Feltétlenül meg kell említeni a dalok közötti átvezetéseket, jó ötlet, hogy egy gyerekhang kalauzol bennünket végig a lemezen, amolyan hírolvasói stílusban.
A lemez hangzásával eleinte nem nagyon voltam kibékülve, de a végére azért meg lehet szokni, bár egy kicsit vastagabb gitár-soundot el tudnék képzelni. Igazából eg élõ produkciót kellen látni, és ha az szakít, akkor biztos, hogy a banda maga mellé állít. Ez a lemez mindenképpen az elsõ lépés efelé.

Ákos