A kereskedelmi csatornák sorra jelentkeznek különböző tehetségkutatókkal, melyek felkarolják a fiatal, azelőtt ismeretlen zenészeket, akik aztán szinte egyik napról a másikra épülnek be a magyar zenei életbe. Léteznek azonban ellenpéldák is, bandák, melyek önerőből próbálnak ismertté válni, saját kiadású lemezeikkel, különösebb támogatás nélkül. Ezúttal a 2009-ben, Nyíregyházáról és környékéről verbuválódott Kolibri zenekarral beszélgettünk, hiszen nemrégiben jelent meg második lemezük – „Amíg nincs űrmadár...” címmel. A produkció frontemberét, Erdész Mártont faggattam az új korongról, valamint a formáció aktualitásairól.

A közelmúltban már a második kislemezetek jelent meg. Eddig nem igazán ismert Titeket az ország, de mára már népszerűbb zenei oldalak is foglalkoznak Veletek, s amint tapasztaltam, nagyobb fesztiválokon is felléptek. Mesélnél kicsit a zenekarról, s az útról, mely idáig vezetett?

Marci: Én már 16 éves korom óta azon vagyok, hogy összehozzak egy zenekart, s több próbálkozáson vagyok túl. Sok zenész megfordult már nálunk a pincében, ahol próbálni szoktunk Nyíregyházán, hiszen nem könnyű megfelelő embereket találni. 2009-re alakult meg végül is a Kolibri elnevezés, akkor még csak hárman voltunk: a basszus, a dob és persze jómagam. Én egyébként gitározom meg énekelek ebben a formációban. Az említett felállás jól is működött egy darabig, de aztán volt egy tagcsere, megváltunk a dobostól, mert nem passzolt hozzánk zeneileg. Azóta viszont találtunk egy másikat, aki bevált, és ezzel egy időben még pluszban csatlakozott hozzánk egy új gitáros is. Jelenleg így négyen űzzük az ipart, és most további újításokat tervezünk, szeretnénk még egy billentyűst, valamint a dúsabb hangzás érdekében fontos lenne, hogy valaki vokálozzon is. Most ezek a tervek, már vannak is jelöltjeink.

Nemrégiben jelent meg tehát az új lemezetek, „Amíg nincs űrmadár…” címmel. Mesélnél róla? Stílusban esetleg eltér az első korongtól?

Marci: Igazából nem tér el az előzőtől stílusban, annyiban viszont mindenképp, hogy az első lemezt a régi dobossal, míg az újat már a másikkal vettük fel, illetve – mint említettem – kiegészültünk még egy gitárral. Így már lényegesen kiforrottabb hangzásvilág tapasztalható a második albumon. Tehát ebben mindenképp különbözik. De például a számok már adottak voltak, ezek közül az elsőre is válogattunk párat, aztán most az „Amíg nincs űrmadár…”-ra is. Tulajdonképpen külön nem is kellett sokat dolgoznunk, csak nyilván azokon a dalokon, melyeket fel szerettünk volna venni, finomítottunk, tökéletesítettünk még.

Saját számokat játszotok. Ezek a dalok mind a Te szerzeményeid, vagy esetleg közösen is alkottok?

Marci: A szöveget én írom – ez egyértelműen kijelenthető –, illetve, előállok egy gitártémával meg az énekkel – tehát hozom a magamét –, ezeket bemutatom a fiúknak. Azt pedig, hogy minderre mit játszik a basszer, vagy mit szólózik a másik gitáros, azt már nekik kell kitalálniuk. De szerintem örülnek is ennek, mert nem volna jó, ha én határoznék meg mindent, másrészt a többiek sokszor olyan dolgokat találnak ki, amik nekem eszembe nem jutnának, és nagyon jók! Az alapötletek általában az enyémek, viszont mostanában a gitáros is hozza saját elképzeléseit, amiket szintén felhasználunk. Nem zárkózom el tehát: ha egy másik zenésztársamnak van valami jó ötlete, nyilván azt is nagyon szívesen megcsináljuk!

Elégedett vagy általában a dalaiddal? Mennyire érzed kiforrottnak a munkáid?

Marci: Az alkotás során vannak pillanatok, mikor azt érzem, hogy húúú, ez most nagyon jó lesz mind a refrén, mind pedig a riffek tekintetében, egyszerűen minden üt! Aztán kitalálom a többi részt is, s végül, mikor már az egész szám összeállt, általában ér egy amolyan sokkhatás, hogy ez mégsem megfelelő… Ebben az esetben az szokott történni, hogy valamin próbálok korrigálni. Mindazonáltal ritka, amikor azt gondolom, hogy igazán frankó lett, amit csináltam, de ha az emberek mégis azt mondják, tetszik nekik, akkor én is elégedett leszek. Magaménak érzem ezeket a dalokat, amit alkotok, az abszolút őszinte.

Nyilvánvalóan minden zenekar életében előfordul, hogy bizonyos hatások érik, s még ha az úgymond nem is „koppintás”, befolyással bír a saját muzsikára… A Te esetedben mely előadók a leginkább mérvadóak?

Marci: Nekem Bryan Adams volt az első nagy zenei élményem, az ő számai – melyeket édesapám hallgatott – nagyon megtetszettek már elsőre is. De nem biztos egyébként, hogy a mi muzsikánkon ez érződik (nevet). Ezen kívül, közel áll hozzám még például a Led Zeppelin, a Deep Purple, az AC/DC, vagy akár a Queen. Általában angol zenekarokat hallgatok a ’60-70-es évekből, ezek a hatások azonban szintén nem feltétlenül hallhatóak a dalainkon. Ami a Kolibri ritmus-szekcióit illeti, ők inkább már jazz-fanok, a basszusgitáros például jazz-iskolát is végez. Vannak amúgy olyan, még nem felvett szerzeményeink, melyekben előfordulnak jazz-elemek – én ezekre is nyitott vagyok –, de azért igyekszünk megmaradni ezen a bizonyos dallamos rock vonalon. A gitáros pedig a brit-popot kedveli leginkább, és mindezen stílusok egyvelegéből tudnak születni ám érdekes számok, igen különleges hangzással. A mi zenénket is – mint úgy általában minden bandáét – hasonlítják más előadók muzsikáihoz. De azért úgy gondolom, a dalaink egyediek, és nem mondható, hogy koppintanánk bárkit is. Viszont, ha olyan produkcióhoz hasonlítanának minket, amit még kedvelünk is, akkor azt mondanám, ám legyen, legalább jó bandára hajazunk! (mosolyog) De igazából ez a jelenség elkerülhetetlen, minden zenekar átesik ilyesmin.

Ugyan manapság nehéz behatárolni a stílusokat – mert keverednek –, de ha mégis jellemezned kellene, hogyan határoznád meg a Kolibriét? Olvastam a honlapotokon a „puding rock” kifejezést, mit értetek ezen?

Marci: Az, hogy ilyen zenét játszunk, poénkodás szintjén indult, és igazából arra utal, hogy amolyan dallamosabb, fogyasztható és finom a hangzásunk. A ’puding’ kifejezés megmaradt, sokan említették, hogy komolytalan, de más vélemények szerint meg kifejezetten jó, hogy könnyedén vesszük a dolgokat. Így megfogadtam ez utóbbi tanácsot. Valamilyen szinten kuriózumnak is tekinthető ez a megfogalmazás, s talán pont az a jó benne, hogy ön-ironikus.

A stíluson túl még érdekelne az is, hogyan jött a névválasztás?

Marci: Apukám azt mondta, „Legyetek Kolibri!” Ezen felül, az ember ilyenkor egy csomó néven gondolkodik, és a Kolibri már nekem is eszembe jutott, úgyhogy úgy véltem, ez a jó választás. És ráadásul így, hogy még apukám szájából is hallottam, illetve épp akkoriban indultunk egy versenyen is – ahová kellett egy név –, úgy döntöttünk, ennél maradunk.

Klipetek, ha jól tudom, még nincs. Nem is terveztek egyelőre ilyesmit?

Marci: Nincs még klipünk valóban, azonban tavasszal forgatni fogunk, méghozzá az Amerikai Lány című nótánkhoz.  Már vannak ötleteink, de nem árulok el egyelőre semmit ezek közül (mosolyog), különben is, még az is megeshet, hogy az elképzeléseken változtatni fogunk. De amint jobb idő lesz, mindenképp nekifogunk! Van egy operatőr-ismerősünk, aki vállalta a feladatot, és ennek nagyon örülünk!

Ezek szerint akkor természetesen célotok, hogy meghódítsátok a médiát is...

Marci: Nyilván szeretnénk, hogy minél több emberhez eljusson a zenénk, és ez csak úgy lehetséges, ha látnak minket a TV-ben is, netán hallanak a rádióban. Ez a másik lépés még – a rádió –, így mostanában ostromoljuk is őket a dalainkkal. Egyelőre ugyan még nem nagyon érkeztek visszajelzések, de azért mi próbálkozunk gőzerővel!

A lemezetek, ha jól sejtem, saját kiadású. Nem gondolkoztatok még azon, hogy megkeressetek valami nagyobb kiadót?

Marci: Ezzel a lehetőséggel még nem éltünk, de igazság szerint a lemezkiadók sincsenek mostanában túl jó helyzetben, ennek ellenére azért elképzelhető, hogy megkíséreljük majd. Amire viszont nagy szükségünk volna mindenképp, egy menedzser, aki koncerteket szervezne nekünk. Ez még hiányzik az életünkből.

Vidéki banda vagytok. A karrieretek érdekében nem jutott még eszetekbe, hogy a főváros felé vegyétek az irányt?
Marci: Abban az esetben gondolkoznék el ezen, ha olyan helyzetbe kerülnénk, hogy csak úgy működhetne a dolog, ha Pest-közelben vagyunk. Akkor nyilván lenne egy nagy beszélgetés a fiúkkal – amint beindult a szekér –, hogy talán meg kellene hoznunk ezt a döntést. Én hajlanék rá, számomra fontos annyira a zenekar, hogy egy ilyen lehetőségbe belemennék. De például a Tankcsapda is meg tudta oldani, hogy Debrecenben maradt, és tegyük hozzá, igencsak elismert is! Örülnék tehát, ha továbbra is a helyemen maradhatnék – vagy a közelben –, nem ragaszkodom feltétlenül ahhoz, hogy máshol éljek, de ha a zenekar úgy kívánná, költöznék!

-Verebélyi Márta-