Bő két órája ért véget a buli, úgyhogy ez a beszámoló tényleg csak úgy frissiben születik épp. Elöljáróban csak annyit: vegyes érzelmekkel jöttem ki a BS-ből.

Fél nyolckor léptem be a csarnokba, és az első érzésem az volt, hogy az előtérben túl nagy a csend. Aztán ahogy beértem a küzdőtérre, ez az érzés csak fokozódott. Lézengő emberek, semmi hangulat és csend, halk aláfestő zene. Semmi sem éreztette velem, hogy itt mindjárt két világnagy metalbanda tolja majd az orcába a muzsikát.

Negyed kilenckor aztán egyszer csak kihunytak a fények és máris a Trust dobtémáját pergette Shawn Drover. Szóval semmi fakszni, előjáték, egyből belecsaptak a legények. Számomra kissé mókás volt Mustaine az első két nótában az ikernyakú gitárjával, de ő tudja. Ami pozitív volt vele kapcsolatban, hogy nem fehér ingben nyomta a bulit. Ami viszont furcsa, sőt, nagyon furcsa, hogy a közönséggel való kommunikáció annyira minimális volt, hogy valahol úgy a nyolcadik szám előtt nyögte bele a mikrofonba, hogy "Thank You, Good Evening". Ekkor még annyit hozzátett, hogy a következő számot ismerjük, és már kezdte is a She Wolf riffjét.
Még egy konferálása volt (a ráadásban a Peace Sells előtt szólt pár szót arról, hogy mennyi helyi konfliktusban gyilkolják egymást testvérek), egyébként meg csak tolták a nótákat. Dalsorrendet senki se várjon tőlem, mert nem vittem magammal jegyzettömböt, de többek között volt Hangar 18, Sweating Bullets (zseniálisan), In My Darkest Hour (rögtön másodikként) és Head Crusher.
A hangszeres hangzás - arányok tekintetében - teljesen rendben volt, bár a hangerővel nem voltam kibékülve; számomra furcsa, hogy a 6-8 sor környékén ha nem is lazán, de halljuk egymást a mellettem állóval.
Azt viszont nem értem, hogy Mustaine mikrofonját miért nem lehet rendesen kitenni. Nyilván a csukott szájjal éneklés nehézzé teszi a megfelelő arányok eltalálását, de cirka harminc év alatt ezt azért meg lehetett volna oldani.
A Megadave jött és látott - tolt egy nagyon jó bulit, de nem győzhetett (ezt szerintem ők is tudták), hiszen utánuk egy Slayer kaliberű csapat jött.

Egészen pontosan maga a SLAYER.

Az, amikor a világ legnagyobb, legjobb, legkeményebb, legjobb, legóriásibb és legjobb metal bandája színpadra lép, mindig mélyen megérinti a cseppet sem tárgyilagos riportert, jelen esetben engem.
A World Painted Blood-dal kezdtek, majd ezt követte a Hate Worldwide. Nyilván van valamilyen rejtélyes oka, hogy jó ideje minden Slayer koncerten a War Ensemble a  harmadik nóta - előtte pedig az Araya-féle felkonferáló üvöltés.
Bocs, kedves olvasóim, de a számsorrendet nagyjából eddig bírtam megjegyezni... Tudjátok (persze, hogy tudjátok), headbang közben az ember Slayer rajongó fia nem azon pörgeti az agyát, hogy a koncertbeszámolóra tökéletes "setlist"-tel szolgáljon.
Ami örömteli volt számomra, hogy két olyan nótát is előszedtek a tarsolyból, ami az úgymond klasszikus Slayer repertoárnak nem feltétlenül része. Az egyik a Temptetion, a másik pedig a Silent Scream volt. Ez utóbbinak személy szerint külön örültem, mert régi vágyam volt, hogy ezt a a nótát egyszer az életben élőben is hallhassam, együtt az egész '89-es lemezzel. (Ez utóbbi mondat a cikkíró szubjektív véleménye volt. Bár igazából a többi is...)
A műsor amúgy egy - nevezzük szokásosnak - Best Of program volt, tolták a Postmortem-et, a Dead Skin Mask-et, a South of Heaven-t, az Araya által új dalként bekonferált Americont és az ős-klasszikus The Antichrist-ot is. (Továbbra is mondom, csak az emlékeimre hagyatkozom, nem volt nálam jegyzetfüzet.)
Ha eddig nem használtam szuperlatívuszokat (bármit is jelentsen, de ha jól tudom, valami nagyszerűt), a koncert zárására mindenképp ezt a jelzőt kell alkalmaznom.
Raining Blood - Black Magic - Angel Of Death
Kell ennél többet mondanom? Akinek igen, annak úgyis hiába magyarázok.

A hangzás valami őrületes volt, pengén, erősen és hangosan szólt a csapat - pont úgy, ahogyan a metal koronázott királyainak szólniuk kell.
Pat O'Brien kisegítő gitáros (Hanneman kézsérülés miatt igazoltan volt távol) többé-kevésbé pótolta Jeff mestert, a baj a többé-kevésbéből a kevésbé résznél volt, mert az viszont nagyon, de nagyon csúnya volt (pl. South Of Heaven).

Összességében: a Megadeth játszott nem egészen hetven percet, profin, jó hangzással, Mustaine is be volt kapcsolva, szóval zsír volt.
A Slayer is picivel több, mint hetven percet játszott, póttaggal, de ugyanolyan gyilkos erővel és profin. Mindkét csapat hozta a kötelező maximumot (vagy legalábbis azt, amit egy koncerttől el lehet várni), de mégis hiányzott valami.

Az hiányzott, hogy koncerten érezzem magam. Hogy mikor megérkezek, ne valami rohadék síri csend fogadjon az előcsarnokban.
Hogy legyen egy előzenekar, akármilyen szar is, de élő produkció, akik tudatosítják bennem, hogy "Hé, kiscsávó, koncerten vagy!".
És a legfontosabb, hogy mind a két fő zenekar beszéljen hozzám. Konferáljon Mustaine is és Araya is. Legyen interakció a zenekar és a közönség között.

Szerintem főleg erről szól egy koncert. Emiatt keserű a szám íze kissé...

Ákos