rockgyemantok.hu

Szerencse? Emberi szimpátia? Egy felsõbb hatalom intézkedése? Nem tudom, de valamelyiknek köszönhetõ, hogy az idei Summer Rocks fesztiválon összehaverkodtam Devon Graves-szel ( AKA Buddy Lackey...), s az akkori csevegés közben e-mail címet cseréltünk... Szegény, akkor nem is tudta, kivel van dolga... Aztán néhány hét és sok egymásnak írt e-mail után felszálltam egy vonatra, hogy eleget tegyek egy Bécsbe, Devon stúdiójába -ahol a DeadSoul Tribe lemez is készült - szóló meghívásnak... Nem egy szokványos párbeszéd lesz ez az interjú, inkább baráti beszélgetés, némileg 'szerkesztõi megjegyzésekkel' tarkítva.

Déli 12 órára beszéltük meg a találkozót, tipikusan a Westbahnhof fõbejáratánál. Pontban, amikor a közelben lévõ templomban megkondultak az ebédidõt jelzõ harangok, megjelent Devon - a harminc fokos melegben s hazai pályán is ugyanabban a fekete ingben és farmerban, amiben a Summer Rocks-on a színpadon állt... Jó negyedórás villamosozás és egy kis séta után meg is érkeztünk. Az út közbeni beszélgetésbõl már kiderült, hogy Devon épp a stúdió szoftverével kínlódik, miután egy újabb verzióját feltelepítette a gépére, az nem igazán akar mûködni...De kezdem az elején...
(Megkondulnak a harangok, s Devon szikár alakja egyszer csak ott terem tõlem pár méterre, pedig elõtte nem volt sehol, mintha a semmibõl bukkant volna fel.)
Szia Mónika! (már messzirõl integet, s mosolyog) Már emlékszem az arcodra is - az e-mailekbõl nem tudtalak arcilag beazonosítani, de örülök, hogy te vagy az, akit meghívtam! Jól utaztál? Tudtál a lányodnak ajándékot vásárolni már?
Sziaaaaa! De pontos vagy! Minden oké, jó volt az út is, bár kissé korán keltem.... Ajándékok rendben, szóval mostantól a tied vagyok! No, merre is megyünk?
Ott, arra a villamosra kell felszállni, pár megálló, aztán továbbmehetünk egy másikkal, vagy akár sétálhatunk is, nem lesz messze.
(Villamos: jegykiadó automata, jegykezelõ automata, világító kijelzõ az aktuálisan következõ megálló nevével, kellemes hõmérséklet, kényelmes, tiszta ülések, mellettem Devon kezében az ajándékommal, mindez az élvezet 2 Euroért...Úristen, 1983-ban jártam utoljára Bécsben, hova fogok most elkeveredni, hazatalálok majd? Jajjaj, már megint kanyarodik ez a fránya villamos, merre is van most észak!? Teremtõm, egy alagút, na itt aztán hogy találok majd vissza!?)
No most kell lepattanni! Menjünk tovább a másikkal, vagy van kedved sétálni?
Sétáljunk inkább, elvégre én turista vagyok...
Oké (vigyorog), akkor csak gyere, pár sarokra van a stúdióm.
(Hegynek fel, két sarok balra, újra hegynek fel, Jézusom, csak el ne felejtsem az utat visszafelé...)
Szoktál zenét hallgatni is, vagy csak az írása köt le?
Sokat nem hallgatok, ha néha hallgatok, akkor az nagy valószínûséggel a Tool, vagy Tori Amos. Tudod, nagyon kevésszer érzem úgy, hogy szórakoztatna, vagy lekötne a zenehallgatás, elég sok ilyen irányú energiám megy bele az írásba, a felvételkészítésbe. Meg valahogy - lehet, hogy hülyén hangzik - ha az ember ennyit foglalkozik szakmailag a zenével, sok olyan gyenge pontot fedez fel azonnal egy zenében, ami miatt az kevéssé lesz szórakoztató, meg önkéntelenül is ezekre a dolgokra élezõdik ki, szóval sokkal inkább szeretek filmeket nézni, mint zenét hallgatni. Rengeteg jó film van, a minap is láttam egy klassz filmvígjátékot, egy kiöregedett férfi modellrõl szólt, hú, amilyen hülyeségek abban voltak! Az a pasas állandóan pózolt, ilyen hülye képeket vágott! (Utánozni próbálja, közben nagyokat kacarászik)
Hát, én annyira nem vagyok filmrajongó, nekem sokkal többet jelent a zene, de az tény, hogy van pár film, amire érdemes idõt fecsérelni... Kicsit álmosnak tûnsz...
Hú, tudod az este is kicsit sokáig itt voltam a stúdióban, most raktam fel, pár napja az egyik stúdiószoftverem új verzióját, de kissé nem akar mûködni... Valami nem oké vele, pedig az eredeti verzió remek volt, már bánom, hogy megvettem az újat. Micsoda egy cég az, aki gyártja, képzeld, az új verzió csak akkor mûködik, ha új csatlakozókat is veszek a géphez, valami kódoló van benne. Szóval ha megszerezném az újat valahonnan, nem hivatalos forrásból, be sem tudnám indítani a programot. Vissza kellett küldeni a régi csatlakozót, cserébe elküldték az újat...Aztán pár napja ezzel szenvedek, egyszerûen szerintem hibás a program, egy csomó dolgot nem csinál meg, mindenféle hibaüzenetekkel zaklat, szóval használhatatlan...Hahh, ezek a szoftvercégek... Elegem van belõlük! A régi tök jó volt, tudod, a DeadSoul Tribe lemez felvétele is ezzel készült, semmi gondom nem volt vele, de most... Na hagyjuk a témát, csak ideges leszek tõle. Most itt van a régi verzió, azt visszatelepítem, mert van nálam egy felvétel, ami egyáltalán nem ment az újon, azt viszont használni kellene a ma esti próbánkon. Ja, a srácok majd csak öt felé jönnek ki, nem emlékszem, mikor is kell hazamenned?
Hát, sajnos azt már nem tudom megvárni, bár jó lenne látni õket. Ötkor indul haza a buszom...
(Az a pár sarok cirka egy kilométer volt, hegynek felfelé, tipikus lakónegyed kihalt szombat délutáni utcákkal, muskátlik az ablakokban, csak a kocsmák vannak nyitva... Devon akkorákat lép, mintha a bakancsa a mesebeli hétmérföldes csizma lenne, hú, pedig én igazán azt hittem eddig magamról, hogy tudok gyorsan sétálni, szóval ez még nekem is sok kicsit...)
No, itt még befordulunk, aztán meglátod, milyen is a birodalmam! Készülj fel, hogy kicsi, na meg állati rumli van benn. Tudod ez egyúttal a próbatermünk is, és tegnap este játszottunk egy baráti összejövetelen, s csak beszórtam a cuccokat, de remélem azért találok egy ülõhelyet neked! (nevet) Szóval elõre is bocs a rendetlenségért, de emiatt a hülye szoftver miatt nem volt idõm összepakolni az este már. (Ahogy megyünk tovább, egy pipacspiros velorex-féle járgányra mutat az út mellett) Nézd csak, álmaim autója! (kacag) Mindig ilyet akartam! Ráadásul pont ilyen színben...
(Többemeletes lakóház, mint a pesti bérházak, csak 'kicsit' jobb állapotban, pincefolyosó, ott egy ajtó a DeadSoul Tribe plakátjával... Az ajtó egy másik ajtóra nyílik, szigetelés hegyek, stb.)
Hát itt volnánk! (kivarázsol nekem egy széket valahonnan)
Valóban, hát nem egy bálterem, de azt hiszem az otthonossága mindennél többet ér. Gondolom azért ti jól érzitek magatokat itt!
Tulajdonképpen ez nem is annyira a zenekaré, na nem azért, mert én fizetem a bérleti díját, hanem azért, mert nagyon sokat vagyok itt, zeneírás miatt is ide kell jöjjek. Amíg még a hálószobámban volt minden hangszerem, meg a régi cuccaim, hú, addig könnyû volt a zeneszerzés. Ha felötlött bennem egy dal, csak fogtam, és elkezdtem játszani, felvenni azonnal. Most ez kicsit nehézkesebb, hiszen elõtte fel kell pattannom a biciklimre, hogy ide kitekerjek, s van úgy, hogy mire ideérek, fõleg most a melegben, hogy egyszerûen elszáll az ihletem, mintha csak kiizzadnám út közben a hangokat... (Nevet) Tudod, most már nem tarthatom otthon a cuccaimat, de hát egy otthon nem is igazán arra való. Szóval ez az én birodalmam, de próbálj meg nem körülnézni!
(Ez nem megy... Tipikus próbaterem-feeling, szanaszét rakodott hangszerek, törött dobverõk és a forgácsai körülötte, szétszórt pengetõk a földön, egy félig-ivott ásványvíz, légkondicionáló is van persze, a falakon vastag szivacsréteg, plafon szivacsába besüllyesztett lámpák. Jól lehet itt a falon aludni, jó puha lehet! Mikrofonállványok, pedálok, minden, ami kell egy próbaterembe...Devon a szoba egyik végét teljesen elfoglaló stúdió-berendezések elõtt ül, bütykölgeti a gépet, töltöget, kapcsolgat, rázza a fejét, néha hallani, ahogy egy-egy "Fuck!" vagy "Shit!" kicsúszik a száján... Keverõpult, rengeteg effekt-masina, ezernyi kapcsoló, s mindehhez a Mac, ami a lelke az egésznek. A falakon, meg alapvetõen mindenhol, ahol sík a felület, ázsiai, afrikai jellegû, fából faragott totemek, szobrok, szóval illik a zenekar nevéhez a hely!)
Mindjárt végzek a feltelepítéssel, aztán kérdezhetsz, de közben is nyugodtan, csak bocs, ha késve reagálok. Pár perc az egész.
Oké, legalább kifújom magamat, kicsit meleg van odakinn... Na azért a magnómat bekapcsolom, jó?
Persze! Örülök, hogy itt vagy, és jó, hogy a múltkor találkoztunk Budapesten. Nem tudom, mikor mehetek legközelebb oda, de remélem minél hamarabb!
Azt hiszem, ha eljössz, lesz pár barát, aki szívesen lát újra!
Ne hagyd ám, hogy eltérítselek a beszélgetés fonalától! (Nevet, aztán kicsit dolgozgat a gépen)
Mondd, hogy a csudába fértek el itt a zenekarral??? Nehéz elképzelni, hogy kényelmesen!
Hát, ha össze lenne pakolva, akkor könnyebben elképzelhetnéd. (Nevet) Amúgy én itt szoktam állni (mutatja, ahol most ül a gép meg a keverõpult elõtt), Volker ott (arra mutat, ahol én ülök), Roland meg amott (most egy stóc erõsítõ s a nekitámasztott gitárok vannak a helyén), Adel meg hátul (szétszedett Yamaha dobcucc, a háta mögötti fal csupa hangfalakból van, no meg a milliónyi forgács a dobverõkbõl a szõnyegen). Tudod, azért is jó, hogy ilyen kicsi, mert senki más sem fér be, ha itt vagyunk, szóval itt tényleg magunk lehetünk! (Vigyorog nagyokat)
A fafaragások, maszkok meg a szobrok, amik itt vannak a stúdiódban, azok honnan vannak? Gyûjtöd õket?
Még az elsõ feleségemtõl kaptam mindet, tudod, mindig nagyon tetszettek, õ meg mindig vette nekem õket. Van bennük valami speciális hangulat, függetlenül attól, hogy honnan származnak, mind valahol ugyanazt az õsi egységet jelképezi nekem, azt az összetartást, ami kiveszõfélben van ma az emberek között!
(Miközben dolgozik, magyaráz is folyamatosan a berendezéseirõl, amikkel épp kínlódik is kicsit...)
Amit most feltelepítettem, az a szoftver azon része, ami felismeri a gépbe épített kártyát, ami mindenféle késleltetõ effekteket tud. Eredetileg van egy külön készülék, ami nekem nagyon tetszett, szóval egy olyan stúdióeffekt-gép, ami mindenféle visszhangosítást meg ilyesmiket csinál, de az a masina több, mint ötezer dollár lenne...Aztán felfedeztem ezt a kártyát a hozzá való szoftverrel, ez tökéletesen megfelel, ugyanazt tudja, csak kicsit olcsóbb...Remekül mûködik amúgy, csak az új verziója beteg... De ezt már mondtam. Az a nóta-kezdemény, amit most felnyomtam a gépre, az egy új szám lesz, még a szoftver régi verziójával lett effektelve. Az új verzió meg egyszerûen nem akarja felismerni...Ezért kellett most visszatelepítenem a régit. Bocs, hogy közben itt kínlódok...
Semmi baj, majd rajzolok a tarkódra arcot, akkor nyugodtan beszélgethetünk...
Jó, csak hasonlítson is rám! (Vihog...aztán nyomogatja kicsit még a gombokat.) No ez az a nóta, amit most hallasz, szóval ez egy új DeadSoul Tribe szám lesz... Nem sokan hallhatták ám még!
Szóval itt készült a DST lemez... Fura elképzelni, hogy egy ekkorka stúdió olyam remek hangzást tudott produkálni... Tudod, az ember nagyobbakhoz van szokva...
Pedig az elsõtõl az utolsóig minden hangot itt vettünk fel, itt kevertünk! A masterelés készült csak máshol, amúgy minden az én munkám volt itt. Elméletileg itt is meg lehetett volna csinálni, megvan hozzá mindenem, kivéve a tapasztalatot...Szóval lila gõzöm sincs a masterelésrõl, soha nem is voltam ott egyszer sem a masterelésen egy stúdióban sem...Így hát ésszerûbbnek tûnt, ha más csinálja...Tudod, mindig is arra törekedtem, hogy a keverésnél már meglegyen az a hangzás, amit akarok, szóval ha a masterelés ezen még javítani tud, az csak jó lehet. Van, hogy néha a masterelés során megváltozik a hangulata valaminek, mivel kicserélgetnek a hangmérnökök mindenféle dolgokat, szóval az nem igazán jó. A mi emberünk semmi ilyesmit nem csinált a felvételünkkel, még a gitár is tökéletesen ugyanaz maradt, mivel már az én keverésemben is klassz volt, nem kellett belenyúlnia, és ennek nagyon örülök. Azt hiszem meg lehetek elégedve a hangzásunkkal...
Akkor is hihetetlen, hogy itt készült el az albumotok...
Tudod, mielõtt ezt a stúdiót összehoztam, még számítógépem sem volt soha...Ez a keverõ persze megvolt, mivel mindig magam csináltam a felvételeimet. Sosem akartam bemászkálni mások stúdiójába mások idõbeosztásához igazodni, hanem azt akartam, hogy akkor csináljam a felvételt, amikor nekem is megfelel hozzá a hangulatom, amikor benne van a fejemben a dal. Ha elõre próbálnám összerakni a dalokat, anélkül, hogy azonnal készülne is a felvétel, nehezebb lenne, elõször megcsinálni, aztán menni és felvenni... Itt meg kéznél van minden, születése pillanatától minden dallam felvételre kerülhet. Sokkal könnyebb így. Amikor felépül egy dal, ha folyamatosan készül a felvétel is, benne tud maradni az, ahogyan beleteszed a szívedet-lelkedet, nem törik meg a varázs, ami körüllengi ezt a folyamatot. Azt hiszem sokkal jobb is így, azonnal meg tudod csinálni, amit elképzeltél. Tudod, az InsideOut szerzõdése nemcsak, hogy lehetõvé tette, hogy megvegyem a stúdióhoz szükséges berendezéseket, hanem hihetetlen módon nem tiltakozott az ellen hogy magunk csináljuk a felvételt. Nagyszerû húzás ez tõlük, hisz egy csomó kiadó csak a fejét fogta volna és tiltakozott volna, amikor azt mondom, hogy én akarom megcsinálni a felvételt...Majdnem minden kiadó ilyen... Még a hangmérnökök is azt mondták, hogy teljesen meg vagyok õrülve, nem tudom, mit csinálok, le akartak beszélni róla. De én meg tudtam mindenkit gyõzni arról, hogy ezt akarom, és ezt fogom csinálni. Nem tudtak eltéríteni az elgondolásaimtól. Aztán persze minden nagyon jól is jött ki, mivel az elsõ szerzõdésben biztosította nekem a kiadó azokat a berendezéseket, amik nem álltak a rendelkezésemre a felvételhez, tulajdonképpen egy csomó cuccom már megvolt. Korábban viszont analóg felvételeket tudtam csak csinálni, mivel nem volt számítógépem, így a magnómat lecserélték nekem, vehettem egy csomó remek mikrofont, ha körülnézel láthatsz is párat itt. Úgyhogy nagyon meg lehetek elégedve, azt hiszem! Igazán szép húzás volt tõlük! Nézd csak ezt a kis szerkentyût (mutogatja), ez annyinak felel meg, mint a keverõn egyetlen csatorna, de annyiba került, mint az egész keverõpult...Felvételkor, amikor egy hangszert veszek fel, ezen fut keresztül minden, aztán megy be a gépbe. Ami miatt a legjobbnak tûnik számomra ez az üzlet velük, az az, hogy bármikor a jövõben, ha lemezt akarok csinálni, nem kell többé más stúdiójába mennem, hanem mindent én és azonnal el tudok készíteni! Tudod, számomra ez hatalmas elõnyt jelent! Egy fillérembe sem fog kerülni a felvétel elkészítése, és elõször életemben végre fenntarthatom magamat abból, amit csinálni szeretek: a Zenébõl! A kiadóval úgy egyeztem meg, hogy ne adják oda az egész elõleget egy összegben, hanem havonta adjanak kétezer Eurot cirka egy éven keresztül. Aztán megcsináltam az albumot, s amikor az elkészült, már neki is állhatok a következõnek. Úgyhogy most teljes munkaidõs muzsikus lehetek végre! Beteljesítettem az álmaimat ezzel.
Hány lemezre szól a szerzõdésetek az InsideOut-tal?
Összesen háromra, az elsõ kész van, szóval még kettõ van hátra. Azt hiszem nagyon jó dolgokat hoztunk össze eddig is velük! (nevet) Szerintem még meg is lesz majd hosszabbítva az a szerzõdés, persze ez azért még pár üzleti dologtól is függ, de én így látom most.
Szeretsz Bécsben élni?
Nagyon is! Csomó olyan dolog van Bécsben, amit nem lehet nem szeretni! A legfontosabb nekem az, hogy biztonságos hely, az egész város. Tudod, amikor San Diegoban éltem, ott egy rakás környék volt, ahova egyszerûen nem lehetett elmenni, vagyis hát nem volt érdemes, ha nem akarta az ember, hogy azonnal kirabolják és leüssék. Ott folyamatosan figyelni kellett bizonyos típusú arcokat, vigyázni kellett, ki mellett hogyan megyek el az utcán, egy csomó dolgot egyszerûen nem lehetett megcsinálni ott. Itt meg az volt a legfurcsább nekem, hogy senkitõl sem kell félnem! Mondjuk éjjel háromkor is nyugodtan átsétálhatsz Bécsen, egy pillanatig sem kell azon aggódnod, hogy bármi baj történik veled. Kinn hagyhatod a ház elõtt a babakocsit, biciklit este, és reggel is ott lesz még. Fura, most már 3 éve, hogy itt élek, és ezt csak mostanában kezdtem megszokni, de valahol egy komfortfokozatot is jelent már számomra. Tudod, nemrég voltam Amsterdamban, s nem tudom, hogy én változtam-e meg, vagy Amsterdam, de az a város régen mintha nem ilyen lett volna...Az emberek agresszívek, rohannak mindenhová, rohan az egész város. A drogdealerek is nagyon rámenõsek lettek, meg mindenki, aki az utcán van, huhh, szóval én ezt már nem szeretem...Lehet, hogy én lassultam le, én lettem más, de nem emlékszem, hogy régen is ilyen lett volna! Most, hogy megszoktam itt ezt a nyugalmat, a biztonságot, én is másként láthatom Amsterdamot, de azt hiszem a város romlott el valahogyan inkább... Eléggé idegesített is, amikor ott voltam.
(Eddig a számítógép békésen dolgozott, majd megjelent egy hibaüzenet... "Fuck", miegymás... Szóval tényleg nem az igazi így ez a program... Devon újraindít, újra tölt, közben még egyszer meghallgathatom azt a készülõ nótát... Jó alaposan meg lett jegyezve, szóval már csak ezért is várom a következõ albumot!!!)
Hát, úgy látom, a programodba még szociális érzékenység is be van építve, nem akarja, hogy szombaton dolgozzál!
- Az a szomorú, hogy tegnap még munkanap volt, de tegnap sem akarta... (kesernyés nevetés) De hé, most akkor minden káromkodásomat is felvetted??? ( még egy nevetés, de ez már vidáman)
Út közben említetted, hogy Arizonában születtél. Konkrétan merrefelé?
Yuma-ban, ha tudod, hol van...Egy kisváros a kaliforniai-mexikói határ mellett Arizona alján. Ha átmész Kaliforniából a határon, ez az elsõ város ott. A bátyám, az öcsém meg a nõvérem is ott születtek. Anyukám nem Yuma-i, azt hiszem csak azért költözött oda, hogy összeszedjen pár gyereket (nevet)... Nem sokat tudok errõl a korszakáról. De amúgy Kaliforniában nõttem fel.
Miért költöztetek át? Munka miatt kellett anyukádnak?
Nem, nem, õ fõállásban anyuka volt mellettünk, bár egy ideig dolgozott egy baleseti kórházban asszisztensként. Amikor dolgozott, s jött haza, mindig mesélte a sztorikat, hogy milyen sok darabban hoztak be megint baleseteseket, tudod, mint abban a tévésorozatban, a Vészhelyzetben... (nevet) Valószínûleg elrettentésnek szánta ezeket a baleseti beszámolókat nekünk...
Testvéreid és anyukád az Államokban él, ugye?
Aha.
Megkérdezhetem, hány éves vagy?
Harminchat. Pár napja volt a születésnapom!
Ó, gratulálok! Egy évvel idõsebb vagy nálam...
Nálad? Mindenkinél idõsebb vagyok, sokszor úgy érzem... (hangos röhögés)
Van tanult szakmád, vagy mindig zenésznek készültél?
Mindig zenész voltam... Már öt éves koromban énekes akartam lenni, nem tudom, hogy azért volt-e így, mert az anyu mesélte, hogy apukám énekes volt, jó énekesnek mondta, lehet, hogy ez inspirált, lehet, hogy tulajdonképpen emiatt lettem énekes. Mondtam aztán anyunak olyat is, hogy orvos akarok lenni, ez akkor volt, amikor a kórházban dolgozott, de amúgy mindig is énekelni akartam kicsi koromban. Úgy tizenkettõ lehettem, amikor gitározni kezdtem, s attól az idõtõl fogva úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyemet a világban, megtaláltam, mit is akarok csinálni igazából. Nem voltam egy boldog gyerek, mindig önértékelési problémákkal küszködtem, az apám, mármint a mostohaapám egy seggfej volt, nagyon sok dolog szarul ment miatta a családban. Amikor elkezdtem gitározni, akkor éreztem elõször azt, hogy vagyok valaki, hogy én magam vagyok az, aki zenét csinál, szóval végre jelentõségteljesnek éreztem valamit, amiben benne van a kezem. Kezdett kialakulni a dolgokról a saját véleményem, kezdett kialakulni a saját egyéniségem, persze a hajamat is akkor kezdtem megnöveszteni, szóval valahol talán egy szokványos útvonal volt ez. Annyi fix, hogy teljesen meg voltam gyõzõdve a kezdetektõl fogva arról, hogy igen, ezt akarom csinálni, zenész akarok lenni, mégpedig gitáros. Tizennégy évesen már tervezgettem a lemezeimet, már egy hatalmas adag dalt megírtam akkorra, de tényleg rengeteget, aztán találkoztam Dan Rock-kal is. Emlékszem, matekórán ültem és megrajzoltam három lemezem borítóját, mivel már annyi dalom volt megírva, ami bõven elég volt három lemezre... Azon agyaltam, hogy mi lesz a lemezek címe, hogy fognak kinézni a borítók, melyiken melyik dalok lesznek majd, néha cserélgettem a dalokat a lemezek között, szóval teljesen eltökélt voltam! Persze arról is meg voltam akkor gyõzõdve, hogy sokkal könnyebben és gyorsabban fog az egész lezajlani, mint a valóságban aztán összejött... Azt hittem, tizenkilenc évesen már nagy sztár leszek, aztán meg huszonhét évesen már halott is lehetek...(nagyot nevet) Majdnem sikerült...
Miket hallgattál gyerekkorodban, ami miatt megtetszett a zenélés?
Ami igazán belerángatott ebbe, az az ötvenes évek zenéje volt...Ismered az "American Graffiti" filmet? No, ami abban szólt, az nagyon közel került hozzám. A bátyám, aki hat évvel idõsebb nálam teljesen bele volt esve ebbe a filmbe. Én akkor negyedikes voltam, kilenc éves, õ vitt bele ebbe a filmbe engem is, megvette a zenéjét lemezen, rengeteget hallgatta, s mivel közös szobánk volt, én is rengetegszer hallottam... Tényleg nagyon megszerettem. Aztán láttam a filmet is a tévében, volt egy olyan csatornánk, a Channel 100, mint ma az HBO, cirka egy évvel a mozi után már adták a filmet ott. A bátyám autómodelleket is gyûjtött, amik az ötvenes évek autói alapján készültek, szóval rajta keresztül én is belekeveredtem ebbe a korszakba. Sõt, én még inkább, sokkal jobban, mint õ, elkezdtem lemezeket gyûjteni, akkor persze még kissé más zenéket hallgattam, és sokkal többet is hallgattam zenét, mint manapság, de hát errõl beszéltem már neked út közben, szóval ez volt az elsõ olyan dolog, amivel azonosulni tudtam, és nagyon szerettem s szeretem a mai napig is. Úgy akartam öltözködni, mint azok a srácok az ötvenes években, bõrdzsekiben meg hátranyalt hajjal jártam (nevet egykori önmagán), de örömömet leltem benne. Azt hiszem remek idõszak volt akkor gyereknek lenni! Aztán mivel minden ötvenes évekbeli zenét gyûjtöttem lemezen, fillérekért vettem õket, aztán a születésnapomra is mindig azt kértem. Amikor tizenegy lehettem, akkor néztem meg a Buddy Holly filmet, és ugyan pár hónappal korábban már elkezdtem gitározni, nem is tudtam, mit csinálok, tudtam vagy három akkordot, tanulni akartam, de még nem volt elképzelésem, hogyan és mit... Szóval láttam ezt a filmet, aztán kimondottam Buddy Holly lemezeket kértem a tizenegyedik születésnapomra, mivel júliusi gyerek vagyok, már beleesett a nyári szünetbe ez a születésnap, szóval volt idõm bõven, rájöttem, hogy azzal az általam már ismert három akkorddal egész sokat le tudok játszani a Buddy Holly számokból...Mivel megvolt már a gitárom, a lemezek is, nekiálltam megtanulni azokat a dalokat, talán rosszul, de tanultam. Aztán a mostohaapám mutatott pár új akkordot is nekem, mivel õ is zenész volt, szóval próbált segíteni, vagy csak zavarta, hogy rosszul játszom... (Nevet) Iszonyú jó kürtös volt, de halálosan jó ( nagyon erõsen gesztikulálva mondja), szóval kicsit segített õ is. No, hát az ötvenes évek zenéje rángatott bele a zenélésbe, aztán pár hónappal késõbb, már hetedikes voltam, vagyis a hetedik és a nyolcadik közötti nyáron, amikor elkezdtem tanulni ezeket a dalokat, egy tizenöt éves, hosszú hajú srác költözött a szomszédunkba, õ is gitározott, s elkezdett tanítani nekem egy csomó olyan dalt, amiket elõtte sosem hallottam. Mindkettõnknek akusztikus gitárunk volt akkoriban. Ezek a dalok a Led Zeppelin-tõl a How Many More Times, aztán a Living, Loving Maid, meg Purple Haze Hendrixtõl, szóval úgy tanultam meg ezeket a dalokat, hogy nem is hallottam az eredetiket, nem is ismertem õket... Aztán a srác kölcsönadta a lemezeket is hamarosan... Akkor esett le, hogy "Úristen!!! Hát ez az, amit játszom!!!" Totálisan beleestem...El tudod képzelni? Szóval azonnal tudtam, hogy szükségem van egy elektromos gitárra...Elkezdtem én is növeszteni a hajamat, meg ilyenek. Tizenöt évesen már csupa tiltott dolog érdekelt... (nevet) Aztán amikor Dan-nel találkoztam, letisztult, milyen úton is akarok továbbmenni. Szóval nem változott akkorát az ízlésem, mint hihetnéd, csak a Hendrix, Zeppelin korszakból "kinõttem", többet akartam és próbáltam csinálni. Ez a dolog talán szimplán fejlõdés, a mai napig is folyamatosan tart. Tizenhat évesen a Jethro Tull jött be a képbe, aztán a Pink Floyd, meg ilyesmik. Középiskolában a csúcs zene számomra a Black Sabbath volt. Szóval nagyjából ilyen alapokkal bír a zenei világom, de ha valaha is belehallgattál egy régi ötvenes évekbeli felvételbe, hallhattad, hogy az énekstílusomban nagyon benne van. Akármilyen kemény zenét is játszom, az énekdallam mindig lágy marad. Ez leginkább azoknak a fekete énekeseknek volt a jellemzõje, akik Rhythm & Blues-t játszottak akkoriban, de sokan ezt is Rock & Roll-nak hívták... Mondjuk azt a vibrato-t, amit az én énekemben is hallhatsz, azt tõlük tanultam el. Azt hiszem, ma csak annyit teszek, hogy kiragadok részleteket, összetevõket azokból a hatásokból, amik eddigi életem során értek, hogy úgy mondjam ez valami kollázs, mármint a saját hangzásom, vagyis remélem, hogy a sajátomnak mondhatom.
Úgy vélem, ez a hangzás, ami a tiéd, mára védjeggyé is vált!
Remélem, hogy így van... Tudod, azt akartam, hogy hozzáadhassak valamit a zenéhez, valami olyasmit, ami nem volt benne elõttem, leginkább ez teszi számomra fontossá a zenélést, ez tesz engem is önmagammá, valami olyasmivé, amit sehol máshol nem találsz meg, csak amiben én is ott vagyok. Azt hiszem, akárki, aki zenélni kezd, valahol ezért a célért teszi, ez az esszenciája az egésznek, hisz ha megkérded magadat, hogy miért pont az én lemezemet veszik majd meg az emberek és nem mondjuk a Marilyn Manson-t, vagy a Tool-t, hisz annyi nagyszerû anyag van a piacon, szóval fel kell tenned ezt a kérdést magadnak ha dalírásba kezdesz. Meg kell tudnod, hogy mi az, ami téged mássá tesz, ami megkülönböztet, ami miatt meg fogják venni az albumaidat. Úgy érzem, én ezt megtaláltam, ráleltem arra, amit hallani akarok a zenémben, még ha azt nem is találhatom ki elõre, hogy az emberek mit akarnak hallani, de ha odafigyelek, és következtetek, arra könnyen rájövök, hogy én mit akarok elvárni magamtól. Talán ez az egyetlen módja annak, hogy az ember külön helyet találjon magának a színtéren, hogy egyéni hangzást találjon!
Szerinted könnyebb az európai zenészekkel együtt dolgozni?
Nem tudom, hogy a zenésztársaim mennyire képviselik az átlagos európai zenészeket. Amikor idejöttem, három teljesen különbözõ emberrel kezdtem el dolgozni, de most úgy vélem megtaláltam azokat a srácokat, akikkel tényleg EGYÜTT tudok muzsikálni, s így alakult ki ez a jelen helyzet, amibe velük együtt tudtam csak kerülni. Például nem volt szerzõdésem, nem volt stúdióm, csak a pucér dalaim, elsõsorban a srácokra volt szükségem, akikkel eljátszhatom ezeket a dalokat. Mindenek elõtt egy jó dobosra volt szükségem, aki igazán izgalmassá teszi a dalokat, ez volt az alapja annak, hogy milyen zenekart akarok magam körül. Nagyon fontos volt, hogy olyan arcokat találjak, akiknek tetszik a zene, hiszen, ha nem szeretik, amit zenélniük kell, sosem fogják jól csinálni. Most a zenekar minden tagja szereti ezt a zenét, úgy értem nagyon könnyû úgy együtt dolgozni velük, ha van értelme kérni tõlük bármit, mert szívesen teszik meg, szóval semmi gondom sincs az egójukkal, vagy ilyesmi. Sosem volt ez kikötés, de úgy hiszem, része a dolognak, hogy olyan zenészeket szerezzek magam köré, akik nem profi zenészek, hanem emberek, akikkel együtt akarok és tudok dolgozni. Nem mondom, hogy mindegyiküknél volt már dolgom jobb zenésszel, de például volt jobb bõgõsöm, aki sokkal erõsebben játszott, de annak, hogy Rolandot választottam ki, az volt, hogy Roland iszonyú sokat megtesz azért, hogy ide járhasson próbálni ebbe a szobába, rengeteget tett és tesz a csapatért, annyira óriási dolog ez neki, nagyon akar és nagyon figyel. Sokkal jobb inkább több idõt fordítani valakire, akinek csiszolni kell a játékán, de ezzel a csiszolással beleilleszkedik egy közösségbe, mintha valami automatikusan zseniális arcot kellene befogadni, s akivel nem ilyen könnyû együtt dolgozni. Vannak profi zenészek, akik rengeteget beszélnek a zenérõl, akik elméleteket gyártanak és azokat szavakba öntve próbálnak meghatározni egy zenét, ezzel megölik a dolog hangulatát, azt, hogy szívbõl szóljon minden. Ismerek egy rakás konzervatóriumi srácot, akik másról se szólnak, csak ezekrõl az "elvekrõl", s hihetetlenül ragaszkodnak ezekhez, úgy csinálnak, mintha ez az õ tudásuk lenne. Ha egy ilyen négyünk közé keveredne, lehetne persze beszélni vele az elvekrõl, de ez sem változtatná meg a dalokat, még ha meg is tudnánk egyezni valamiben, akkor is elõkerülnének az elméleteik, mint mondjuk egy akkordváltás esetén ott lenne a megjegyzés: 'Ó, ez egy remek akkordváltás, nagyon jól illeszkedik a dalszerkezetbe, blablabla...' (Röhög) Tudod, hát én bizony nem a bal agyféltekémmel csinálom a zenémet...Egyszerûen csak kialakul, aztán már nem érdekel, hogy milyen elméletekbe illik, milyenekbe nem...Amit még nagyon utálok az ilyen emberekben, az az állandó megjegyzés-áradatuk, például ha meghallanak egy slágert a rádióban, nekiállnak kritizálni a zeneelméleti dolgaikra hivatkozva, hogy "Ez a dallam nagyon szögletes, nem szabályos a vonala, nem ezt kellett volna idetenni, stb." Én meg csak annyit kérdek ilyenkor:" Hát, ha igazuk van az elméleteiteknek, akkor mégis miért létezhet ez a nóta, miért tetszik ez az embereknek, miért keres vele az elõadója egymillió dollárt??? Lehet, hogy a szögletes dallamvezetés mégis megengedett a zeneelméletben???" ( nagyon nevet) Szóval ezekkel a dolgokkal a szememben csak hülyét csinálnak magukból, de ha egy zenekarban kellene velük lennem, egyszerûen nem illene bele a világomba ez a magatartás. Ha zeneírásról van szó, ez az elméletesdi egyszerûen ketrecbe zárna mindent, lekorlátozná a lehetõségeket. Ez csak olyan zenészek esetében van így, tudod, akik járnak iskolába, de sosem mennek ki az iskolaudvarra... A legnagyobb zenészek, akikkel találkoztam, de tényleg a legnagyobbak, sosem tanultak zeneelméletet. Csak megcsinálják és elõadják a muzsikájukat. Tudod, õk általában a legkedvesebb emberek is, nem cipelik magukkal az egójukat mindenhova. Itt van például a csapat, a Civil Defiance, akikkel az utolsó turnén a Psychotic Walz-cal együtt játszottunk, - bocs, hogy így eltérek a tárgytól...de valahol ezek számomra fontos összefüggések - szóval az énekesük, Jerry Nasler, aki a zenekarának minden nótáját maga írta, ez a srác olyan, aki mindössze annyit tanult zenébõl, hogy felismeri a hangjegyeket a kottában, ha nagyon muszáj, de ha belenézel a "kottafüzetébe", amibe lejegyzi a dallamait, úgy néznek ki, mintha frekvenciagörbék lennének, csak hullámos vonalakat rajzol, semmi hangjegy, vagy pötty, vagy ilyesmi. Mondhatom persze, hogy az a lejegyzési mód egy sokkal célszerûbb, expresszívebb valami, hiszen bizonyos tekintetben sokkal többet, életszerûbbet tükröz egy normál kottánál. Ha meg ránézel ezekre a rajzokra, a fejedhez kapsz, Úristen, de ha belehallgatsz az albumaiba, kiderül, hogy milyen iszonyatos tudása van a srácnak, s hallod is azokat a dolgokat, amiket a rajzaiban láttál. Fantasztikus! Másfelõl, ha ezzel a sráccal egy asztalnál ülsz, zenét hallgattok, olyat sosem fogsz tõle hallani, hogy bárkit lehúzna, nem szólja le senkinek a muzsikáját, sem azt, ahogy valaki játszik, csak ül és mosolyog, megkérdezi, mikor van a születésnapod, hány órakor születtél, aztán jósol neked, mivel amúgy fõállásban asztrológus. Eszében sincs a zenérõl BESZÉLNI, csak csinálja, egyszerûen. Szóval nem tudom, hogy van-e valami másság abban, ha egy zenész európai, vagy amerikai, vagy bármilyen, a lényeg az, hogy a hozzáállása, a mentalitása annak a zenésznek olyan legyen, amilyennel én együtt akarok dolgozni. Ezek a srácok, akiket a zenekaromba most magam köré gyûjtöttem sosem játszottak nagy csapatban, van, akinek még igazi tapasztalata sincs. Például a dobosom, még dobszerkója sem volt, amikor a csapatba hoztam, volt ugyan egy másik dobos srác, aki az összes dalomat tudta, két dobszerkója is volt, én mégis Adel mellett döntöttem õhelyette... Adel - ez nagyon fontos dolog, muszáj tudnod róla - valami iszonyatos erõvel és szuggesztivitással játszik, az elsõ pillanattól kezdve úgy megfogott a játéka, hogy tudtam, hogy õ lesz a dobosom. Adel nem az a fajta, aki órákat gyakorol, aki tanult dobolni, szóval teljesen magától tud mindent, de valami olyan elemi tehetsége van, ami nem csupán a zenében nyilvánul meg, hanem a fellépésében is, élõben valami félelmetes atmoszférát varázsol a zenekarra! Vannak persze neki is rossz napjai, amikor nem ANNYIRA briliáns a játéka, de alapesetben csak azt tudom rá mondani, hogy iszonyatosan briliáns! Nem tudok gyengébb jelzõket aggatni rá egyszerûen. Nem vacakol, hanem nekiáll, és olyanokat üt, hogy megáll tõle az eszem, pedig rengeteg nagyszerû zenészt ismerek, de az az õsi, ösztönös tehetség, ami benne megvan, nagyon keveseknek a sajátja csupán. Adel egyáltalán nem gyakorol, csak jön és csinálja, tele van feelinggel a játéka, teljesen rá van hangolódva a zenémre, és fogalma sincs zeneelméleti dolgokról, mondanom sem kell... Valahol a zeném lényegét adja õ át a játékában, bármikor, ha elkezdek egy dalt, azonnal ráérez, mit akarok, teljesen azt játssza, amit én elképzeltem a dalba, szóval félelmetes! És emellett még remek ember is, nagyon segítõkész, mindent megtesz a barátaiért, egy ideig közösen béreltünk lakást, miután ideköltöztem és elváltam a második feleségemtõl, még dolgozni sem tudtam, hiszen nem voltam osztrák állampolgár, szóval Adel járt dolgozni, õ fizette a lakbért addig, amíg rendezõdtek a dolgaim. Roland és Volker is nagyszerûek mindketten, Volker remek cimbora, nagyon mulatságos ember, rengeteget nevetek vele, igazi színfoltja a csapatnak. Roland eleinte nem volt igazán jó bõgõs, de próbáltam segíteni neki, és õ iszonyú keményen dolgozott, tanult, szóval nagyon gyorsan belerázódott a dologba. Emellett, azzal, hogy õk nem profi zenészek, akik mindig csak arra gondolnak, hogy õk is megmutathassák a saját dolgaikat, tökéletesen alkalmazkodóak és emellett elégedettek is a dalaimmal, szóval nem az van, hogy elnyomom õket, hanem egyszerûen megmutatom, hogy ezt és így szeretném, õk meg élvezik, hogy lejátszhatják, mert tetszik nekik, amit csinálok. Nem az egójukat akarják lejátszani, hanem a szívüket, a lelküket, amit teljes mértékben beletesznek a zenémbe. Mert ugye ez elsõsorban az én zenekarom, hiszen én írom az összes dalt. Nem mondom, hogy nincsenek nekik is ötleteik, mindig megbeszéljük, ha eszükbe jut valami, vagy ha hoznak valamit, és ha belefér, beletesszük a dalba, de nem ez a jellemzõ dolog itt, hanem, hogy én írom a zenét, õk meg hozzáteszik az egyéniségüket, az érzéseiket. Ettõl lesz olyan, amilyen, és ezzel teljes mértékben elégedettek õk is és én is.
Hogy állsz barátokkal? Van itt Bécsben olyan barátod, akivel igazán jól elvagy, vagy vannak-e olyan emberek, akiket hiányolsz azok közül, akiket Amerikában hagytál?
Az itteni barátaimat elsõsorban a zenekarom tagjai jelentik. Ismerek persze egy rakás embert, de ezek leginkább olyan felületes viszonyok, olyan emberekrõl van szó, akikkel ha összefutok, mindig váltunk pár szót, de nem jelentenek igazán sokat, szóval ha nem látom õket hónapokig, akkor sincs hiányérzetem. Ezek az arcok általában a 'haver' kategóriába sorolhatóak, szóval ilyen sok van, de egyikük sem igazi értelemben vett barát, akire számítani lehet, akivel az ember hosszú távon is jól érzi magát. A zenekarból a srácok viszont igazi barátok egytõl egyig, velük nagyon sokat is vagyok együtt, nem csak a zenélés miatt, szóval velük el lehet beszélgetni mindenfélérõl, õk segítenek, ha kell, már meséltem, hogy Adel milyen rendes volt velem, amikor rossz passzban voltam, meg nekem az is nagyon fontos egy barátnál, hogy mennyit tudok együtt nevetni vele. Amúgy nem vagyok egy könnyû ember, sokszor van rossz kedvem, ilyenkor nagyon fontos, hogy megértsenek az emberek, akikkel vagyok, és ne viselkedjenek velem úgy, hogy még rosszabb kedvû egyek tõle. Tulajdonképpen valamennyire az elsõ, de leginkább a második házasságon is emiatt ment igazán tönkre, hogy nem értettek meg, hanem támadtak, ha nem voltam jó formában. Tudod, az elsõ feleségem, õ amerikai volt, szóval õ alapvetõen egy remek ember, de voltak köztünk olyan ellentétek, ami miatt nem tudunk együtt maradni. Aztán, amikor a második feleségemmel összejöttem, rájöttem hamar, hogy az elsõ házasságom nem is volt olyan rossz, mint akkor hittem. A második feleségem osztrák volt, de kinn éltünk egy darabig az Államokban. Aztán õ egyszer csak elkezdte mondogatni, hogy haza akar költözni, hogy nem érzi jól magát, idegen neki a környezet, az emberek, hiányzik az otthona, meg ilyenek. Ez már a Psychotic Waltz után volt, szóval úgy voltam vele, miért ne, hiszen komolyabb dolgok nem kötnek már az Államokhoz, szóval ideköltöztünk. Mondtam ugyan neki, hogy nem fogok tudni pénzt keresni, nem akarok nyûg lenni a nyakán, nem akarom, hogy õ dolgozzon helyettem, de õ azt mondta, hogy ne aggódjak, addig amíg megnyílnak a lehetõségeim, szívesen dolgozik õ, hiszen egy jó állást hagyott itt, amikor az Államokba jött, szóval addig-addig beszélt, míg belementem. Aztán hamar kiderült, hogy nekem volt jó a megérzésem, hiába tudta elõre, hogy nem lesz egyszerû, hiába akartam lebeszélni, egy kis idõ után már folyamatosan a fejemhez vagdalta, hogy õ tart el, õ fizet mindent, nagyon sokat veszekedtünk is emiatt, aztán akkor úgy voltam, hogy iszonyúan hiányzott az elsõ feleségem. Életem legszörnyûbb idõszaka volt ez, teljesen egymagam voltam, üres volt az életem, szóval nagyon nehéz idõszak volt. A második feleségemtõl elváltam, s akkor szinte minden gondolatom az volt, hogy vissza kellene szerezni az elsõt, de közben azt is gondoltam magamban, hogy õ biztosan nagyokat nevetne rajtam, ha tudná, mi van velem éppen. Az egy szörnyû idõszak volt, teljesen tanácstalan voltam, hogy mit tegyek, egyedül voltam nagyon. De aztán összejött a zenekar, és az õ segítségükkel aztán lassan kimásztam a dolgokból. Ha a lemezt hallgatod, a "You" címû nóta ebbõl a korszakból van, amikor a másodiktól elváltam, és nagyon jó lett volna, ha az elsõ velem van, ha figyeled a szövegét, megérted, mirõl is volt akkor szó. De valahol erre az idõszakra megy vissza még a "One Bullet" is, mert tényleg voltak olyan gondolataim, hogy az ilyen helyzeteket valóban csak egy fejlövés képes megoldani, annyira elveszettnek és értelmetlennek éreztem mindent. Tényleg közel voltam akkor a halálhoz, nem csak emiatt a gondolat miatt, hanem az ürességem miatt is. Aztán lassan kezdtek rendbe jönni a dolgok, tulajdonképpen semmi másom nem volt, csak egy rakás dalom, amikrõl tudtam, hogy meg akarom csinálni õket minél hamarabb, és ahogy egyre inkább sikerült kimásznom ebbõl a gödörbõl, úgy tért vissza az erõm, a hitem is, hogy van értelme csinálni. ( felkapja a fejét, mosolyog) Jajj, most tisztára úgy érzem magamat, mintha a pszichológusomnak beszélnék... (nevet egyet) Tudom, megint nagyon eltértem a témától, szóval a barátok, meg akik otthonmaradtak... Igen, azt kell mondjam sok mindenki nincs, akiért igazán fájna a szívem, mondjuk a családdal nem nagyon tartom a kapcsolatot, de õk amúgy is nagyon szét voltak szóródva az Államokban, amikor még ott éltem, akkor sem nagyon jártunk össze. Mondtam, hogy nem volt túl rózsás gyerekkorom, sosem volt velük igazán mély kapcsolatom, szóval ez nagyon sosem hiányzott. Annak idején, még a Psychotic Waltz idején, nagyon jóban voltam pár sráccal, akik körülöttünk mozogtak, de azóta eléggé eltávolodtunk egymástól. Persze van, akivel bármikor le tudnék ülni dumálni egy nagyot, de nem igazán tartom a kapcsolatot senkivel a régi társaságból. Új életet kezdtem, teljesen más környezetben, már emberekkel, mint a Psychotic Waltzban volt, szóval ez a váltás, ami persze nagyon is tudatos volt, egyúttal azt is kellett jelentse, hogy nem csak fizikailag kerülök távol bizonyos emberektõl. Azt viszont nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy most, ha visszanézek erre az idõszakra, ami az elmúlt pár évben volt, messze a legjobban érzem magamat, nem csak a zene miatt, hanem emberileg is. Tudod, annak idején, amikor a Waltzból kiszálltam, már teljesen kész voltam, tulajdonképpen sokkal korábban is kiszállhattam volna, millió okom lett volna rá. No nézd, már megint elkalandozok, ne haragudj!
Ugyan, úgyis sor került volna erre a témára is, nyugodtan folytasd csak!
Jó, de akkor elölrõl kezdem, hogy jobban átlásd. Szóval szinte még gyerekek voltunk, amikor Dan-nel összebarátkoztunk, akkoriban, tizenévesen nagyon egy srófra járt az agyunk, ami a zenét illeti. Volt egy idõ, amíg más városban laktunk, de tartottuk a kapcsolatot, Dan tudta, hogy elkezdtem énekelni, amikor õk pont énekest kerestek a bandájukba. Oké, megpróbálhatjuk, elmentem a próbájukra, és kölcsönösen nagyon meg voltunk elégedve egymással, úgyhogy be is szálltam. Csakhogy nekem akkor már réges-régen megvolt az a rakás nótám, amit már említettem neked, szóval ha már csapattal zenélhetek, örültem volna, ha kicsit jobban bevonhatom ezeket is a képbe. Nagyon nem akarok ebbe belemélyedni, de, tudod, a mai napig nem tudok rossz érzések nélkül gondolni ezekre a dolgokra. Szóval amúgy nagyon tetszett, amit õk csináltak, de mindenképp szerettem volna ha az én dalaimból is kerül majd a lemezre. Végül is egy dalom ment fel az elsõ albumra, szerettem volna, ha szerzõként azért felkerülök, hogy az emberek tudják majd a stílusból késõbb is, hogy az én dalomat hallják. Tudod, ha meghallgatod a Queen-tõl a Bohemian Rhapsody-t, akkor tudod, hogy azt az elsõ hangtól az utolsóig Freddy Mercury írta, aztán már késõbb felismered a dalait a stílusjegyek alapján. De hát Dan szerint a zenekar egységérõl alkotott képnek nem tenne jót, ha külön megjegyzés volna, hogy én írtam a dalt, szóval belementem, hogy fusson a Psychotic Waltz nevén. Aztán a következõ anyagon is voltak dalaim, szintén a csapat neve alatt... Igazából nagyon szerettem azt a zenét játszani, de lehet, hogy furcsán hangzik, sosem hallgattam szívesen, mindig iszonyú jó volt elõadni, azt nagyon élveztem, de soha, semmikor nem szívesen hallgattam azt, amit lemezre vettünk, valahogy, ha a saját dalaimról volt is szó, sosem azt hallottam vissza, amit én megálmodtam, nem úgy szólt, ahogy a nóta születésekor a fejemben. Az elsõ dolog, az elsõ kivétel a jelen helyzet, a DeadSoul Tribe anyagot szívesen hallgatom, ezzel teljesen meg vagyok elégedve. Na, megint kezdek félresiklani, bocs. Szóval mentek a dolgok, csak nem egészen úgy, ahogy kellett volna. Ami még sokat ártott nekünk, az Dan hozzáállása volt, a makacssága. Nem csak zenei dolgokban volt csökönyös, hanem például, amikor elsõ nagyobb turnénkra mentünk, és be kellett szerezni a pólókat, amiket vittünk eladni, Dan összeírta, hogy hány darab "M", hány "L" és hány "XL" méretû kell. Én is, meg Norm is egy üzletben dolgoztunk, teljesen tisztában voltunk vele, hogy "M"-es pólót az életben nem fogunk eladni... Mondtam Dan-nek, hogy nem kell olyan sok "M"-es, megmagyaráztam neki, aztán Norm is mondta, hogy õ is tudja, hisz árul pólókat az üzletben, de Dan szerint hülyeséget mondtunk, szerinte igenis gondolni kell a kis termetû, törékenyebb alkatú rajongókra is. Mondanom sem kell, amikor visszatértünk a turnéról, szinte darabra megvolt az összes "M"-es póló... Persze ezeket elõre ki kellett fizetni, szóval elég sokba került nekünk. Tudod, a srácok szeretik, ha lazán öltözhetnek, még ha amúgy "M"-es póló is passzolna rájuk, akkor is szívesebben vesznek fel olyat, ami lezser. Dan ezt nem volt képes megérteni. Jól van, ezt még kibírjuk valahogy, gondoltam. A következõ turné elõtt ugyanez volt a szitu, Dan megrendelte a pólókat, köztük rengeteg "M"-est, most is szóltunk, hogy ugyan már, biztos nem emlékszik, hogy nemrég hogy jártunk, õ csak hümmögött egy sort, de nem húzta le a megrendelõrõl az "M"-eseket... Ugyanúgy belebuktunk egy csomó pénzt. Volt még az is, hogy ugye vittünk lemezeket is a turnéra, megbeszélte a csapat együtt, hogy 200 darab elég lesz, az biztos elfogy, de több nem nagyon kell, elég lesz azt kifizetni - erre Dan megrendelt EZER darabot. Teljesen elképedtünk mindannyian, mondtuk neki, hogy nem normális, hoygan fogjuk ezt eladni, megbeszéltünk, hogy csak kétszázat viszünk, õ azt mondta, sokkal alacsonyabbra jött ki a darabár, ha ezret rendelünk, ezért hozott ennyit. Nem volt képes megérteni, hogy hiába alacsonyabb darabra, ha nem tudjuk eladni. Így volt az, hogy mindig egy rakás megmaradt cuccal és üres zsebbel tértünk vissza a koncertezésrõl. Azt hiszem, Dan egyszerûen nem tudta elviselni, ha másnak is van véleménye, ha más is gondolkodik, mindent õ akart csinálni, õ akart irányítani minket. Volt, aki ezt jobban tûrte, volt, aki nem. Amire még szeretnék kitérni, az egy példa, hogy lásd, zeneileg is ugyanilyen makacs volt. Volt egy nóta, aminek kész volt az alapja, megvoltak a gitárok, megcsináltam rá az énekdallamomat, meg a szöveget, aztán készült el hozzá a billentyû. Amikor billentyû nélkül eljátszottuk tökéletesen passzolt minden, aztán bejött a billentyû és volt egy kis rész benne, ami nagyon nem ment az énekdallamhoz - ami akkor persze már rég kész volt, tetszett mindenkinek, mondtuk Dan-nek, hogy nem oké ide az a billentyû. Dan azt mondta, hogy változtassam meg itt a dallamomat, hogy passzoljon a billentyûhöz is. Mondtuk neki, hogy de hisz már régen kész volt ez az énekdallam, vitatkoztunk vele, õ volt egyes-egyedül a makacsságával, mindenki mással egy véleményen voltunk. Nagy nehezen azt mondta végül, hogy oké, igazunk van. Aztán érdekes dolog történt, amikor meghallottam a kész lemezt, na, mit gondolsz? Igen, ott volt az a billentyû..... Tudod, ezek miatt a dolgok miatt voltam nagyon frusztrált, s emiatt nem tudok a ami napig sem úgy beszélni a Waltz feloszlásáról, a kilépésemrõl, hogy nem vonom bele a sztoriba Dan ilyen dolgait. Tudod, nem én voltam ám az egyetlen, aki elégedetlen volt a sorsával a csapatban... De igazán csak azt tudom elmondani, amit én éreztem, ami engem zavart, mások nevében nem nyilatkozhatom. Még azért van valami, ami nagyon felzaklat a mai napig is. Amikor Ward kiszállt, már készen volt a Mosquito album, amin csak õ bõgõzött, a fotókon, meg a borítón mégis már az új bõgõs volt... Ezt is Dan akarta, bár mindannyian mondtuk neki, hogy ez õrültség, csalás, hiszen Ward játszott fel mindent! Dan mégis ezt tette, megalázta vele Ward-ot, úgy vélem, semmibe vette az õ munkáját és az akaratunkat megint. Ezt sosem fogom tudni elfelejteni. Tudod, ezek a Dan körüli bonyodalmak okoztak sok gondot. Amikor már az utolsókat rúgta a csapat, s Brian is kiszállt, igazából már én sem éreztem semmit, ami hozzájuk kötne, tulajdonképpen csak az utolsó csepp volt a pohárban számomra Brian kilépése, mintegy megkönnyítette számomra a döntést, hogy én is menjek. És úgy hidd el, ahogy mondom, Dan soha még csak meg sem kérdezte, sem tõlem sem Brian-tõl, hogy miért léptünk ki... Valahol, azt hiszem, érezhette, hogy köze van az õ magatartásának a dologhoz...azóta is elég kényes téma ez számára, mindig másról beszél, ha ezt egy interjúban megkérdezik tõle...Azért annak mindenesetre örülök, hogy csináltam jó pár remek nótát, a PW-ban, amit nagyon szeretnek a PW rajongók is, s amirõl ma már egészen biztosan felismerhetõ a stílusom, s amit most a saját zenekarommal folytathatok. A Deadsoul Tribe lemezen a "Drowning Machine" nóta - más címmel ugyan - például eredetileg a 'Bleeding'-re készült, csak nem került föl az albumra. Lehet, hogy a szövegembõl most úgy tûnik, hogy csak én érzem ezeket így, de ha figyelmesen elolvasol egy Dan Rock interjút, rájössz, hogy minden igaz, amit mondtam, csak õ sosem konkrét szavakkal fogalmazta meg ezt, hanem kerteléssel, szabadkozásokkal, álokokkal. Aztán még nagyon fontos volt nekem az is, hogy a PW-ban én csak énekes lehettem, pedig én elsõsorban gitáros voltam mindig is, amióta az eszemet tudom, szóval a szívem mélyén én akkor is gitáros maradtam, amikor éveken át csak énekeltem. Ez nagyon hiányzott, hiszen normális esetben ez volna az önkifejezési formám, s ez is nagyon frusztrált akkor. Azt soha egy percig sem állítottam és nem is állítom, hogy jobb gitáros lennék, mint Brian, vagy Dan, csak egyszerûen MÁSMILYEN gitáros, más gyökerekkel, más hozzáállással, más érzésekkel, más technikával. Amikor velük játszottam, persze bejött, ahogy õk zenéltek, de azért hiányzott az, amit magamból e téren bele tudtam volna tenni. Fõleg, ha az én dalaimat játszották, és nem úgy, ahogy azok az én fejemben szóltak. Valahol ezért is jobb most, hiszen addig-addig csiszolhattam a legapróbb részletet is, amíg megfelelt annak, ami a fejemben szólt, s végre elégedett lehettem.
Ha már itt tartunk: hogy születtek / születnek a dalaid? Mibõl indul ki az egész? Mi a legnehezebb a dalírásban számodra?
Kezdem a végén: a legszörnyûbb kínokat mindig a szövegekkel álltam ki... Tudod, hiába hallom a fejemben a dalt tökéletesen, hiába tudom a zenei részét lejátszani, szól mellette az ének, hallom, ahogy szólnia kell, hallom a szöveget, TUDOM, hogy miként kell hangzania, csak egyáltalán nem értek belõle egy szót sem. Szóval valami olyasmi, mint egy rossz minõségû rádióadás, ahol sejted, hogy mit énekelnek éppen, de nem ÉRTED... Valami ilyesmi ez nálam, s aztán rengeteget kínlódok, mire megtalálom azokat a szavakat, amik ezt a fejemben szóló dalt reprezentálhatják...Nagyon nehéz, nem tudom erõltetni sem. Míg a zene valahol egy hátsó kis csírából önmagától kialakul, addig a szöveget hosszas vajúdás után tudom csak kicsikarni az agyamból...Ami viszont érdekes, ha megvan az elsõ sora a szövegnek, már könnyedén átlépek a problémán, és az is mintegy magától jön aztán létre. Nagyban adódik ez a zene hangulatából, mintha egy filmet néznék, úgy jön le a zeneiség, csak nagyon nehéz megfogalmazni a látványt úgy, hogy számomra tökéletesen illeszkedjen a dalba minden tekintetben. Tudod, érdekes, de szeretem az értelmes, valamirõl szólni akaró, hangulatos, kifejezõ szövegeket, értékelem õket, de mindig nehézséget okozott az, hogy magam is megteremtsem ezt a pluszt egy dalban. Ha persze volt valami esemény az életemben, amit a szavakkal és a zenén keresztül is meg tudtam fogalmazni, persze jócskán összefüggõ dolgok ezek, akkor valamivel könnyebb volt a helyzetem.
Mostanában, legalábbis a DST album szövegvilágát illetõen ez mintha nagyon is kísértene (Haunted - GyM) téged...
(nevet) Igen, "kísért" is, de hát ezek a dalok nem pár hét alatt születtek, nem egy rövid idõszak termékei, szóval volt bõven idõm rájuk. Meg aztán történt is elég sok olyan dolog, amit a dalaimba beleírhattam, hallható mind a zenében, mind a szövegekben. Elég, ha csak a házasságaimra gondolok, már ez is elég sok ihletet, témát adott...
Ugye osztrák feleséged volt, és miatta költöztél Bécsbe is, de õ már a második feleséged volt. Milyen volt az elsõ? Tõle miért váltál el? Mi a véleményed alapjaiban a házasságról?
Akkor most elõször is el kell áruljam neked, hogy jelenleg már a harmadik házasságomban élek... (nevet)
Hú, de optimista vagy!
No, azt hiszem, jelen esetben minden okom meg is van rá! Tudod, pár hete született meg a kislányunk, aki egy nagyszerû teremtés! ( sejtelmesen mosolyog )
Ó! Akkor hadd gratuláljak! Hogy hívják??
Anastasia, tudod, arról az orosz hercegnõrõl kapta a nevét, aki túlélte a családja kiirtását állítólag, és Szibériában él az erdõben, beszél a fákhoz meg az állatokhoz...
Aha, tudom, kirõl beszélsz!
- Hát én ezt nem értem! Itt Európában mindenki azonnal tudja, kirõl van szó, én meg soha elõtte nem is hallottam róla soha.... (nevet)
Tudod, nekünk itt valahol beépült a történelmünkbe is a sztori, szóval ne csodálkozz ezen, gondolom Amerikában nem tananyag az iskolában az orosz uralkodóház...
Én speciel nem emlékszem semmi ilyesmire az iskolából.
Ezek szerint történelemórákon is lemezborítókat rajzoltál...
(nevet egy nagyot, s rosszallóan ingatja a fejét)
No jól van, jól van, nem élek vissza a bizalmaddal, nem fedem fel, milyen rossz gyerek voltál... Térjünk vissza a tárgyhoz, tudod, házasságok...
Jó, akkor kezdem az elsõnél. Õ igazán jó ember volt, csak talán nem annyira volt képes elviselni engem, tudod, nem vagyok egy egyszerû személyiség... Nem egyszerû együtt élni egy zenésszel ám!
Ezt már hallottam rengeteg interjúalanyomtól, lehet benne valami....
(mosolyog) Igen, talán ez egy általános tulajdonságuk a zenészeknek, de én csak a magam nevében beszélhetek. Tudod, van, amikor rossz passzban vagyok, rossz a kedvem, semmi sem sikerül, vagy legalábbis semmi nem tûnik úgy, mintha sikerülni akarna, ilyenkor eléggé lenn vagyok, mondhatnám úgy is, hogy valami depresszió-féleség ül rajtam. Ha ezekben az idõszakokban valaki ezt nem érti meg, nem tudja, hogy miért van rossz kedvem, azzal nekem is és magának is árt csupán. Tudod, az elsõ feleségem ilyenkor mindig azt hitte, hogy õmiatta van rossz kedvem, hogy õ csinált valamit rosszul. Ez azért volt rossz, mert ilyenkor neki is elromlott a kedve, ideges lett, hiszen tehetetlen volt, így aztán kölcsönösen egyre mélyebbre kerültünk ilyenkor egymás miatt. Egyszerûen nem tudta, hogyan kezeljen, nem értette, hogy nem õ a hibás abban, ha rossz kedvem van... Amúgy nagyon jó partner volt, nagy Zeppelin rajongó, szinte másról sem szólt számára a zene, mint a Zep-rõl, ebben azért nagyon egyetértettünk. Bármikor, bármilyen társaságban, ha zenérõl esett szó, õ mindig elõjött a Zep-pel, teljesen odáig volt értük...Amikor elváltunk, leginkább az volt a gond, hogy nem értettük meg igazán egymást, más utakat jártunk mindketten. A második feleségem, az osztrák, eleinte nagyon jó volt, de amikor már Ausztriában éltünk, szinte pillanatok alatt omlott össze vele minden, teljesen megváltozott, tudatosan tette pokollá az életemet. Ausztria maga is idegen volt számomra nagyon, teljesen más világ volt, mint Kalifornia, nem igazán tudtam, mit is keresek itt egyáltalán - már eltekintve persze a szextõl - egyáltalán nem éreztem otthonomnak. Szóval elég hamar kiderült, hogy hülyeség volt vele élnem. Amúgy utólag már rájöttem, hogy az a sok-sok szar, ami történt velem az életben, mind kellett ahhoz, hogy oda jussak, ahol vagyok, hogy végre jól érezhessem magamat, hogy megtaláljam önmagamat. Hiszek valamilyen Istennek nevezhetõ hatalomban, nem azon a szinten, mint azok, akik a templomban keresik Istent, mert ott van mindenben, és tudom ma már, hogy alaposan megszervezte a sorsomat, hogy ide juthassak és megtaláljam, amit mindig is kerestem. Amikor a második házasságom is tönkre ment, nem hittem egy pillanatig sem, hogy Bécshez fog még valami is kötni, nem hittem, hogy itt fogom megtalálni azt a nõt, aki végre hozzám való, aki tényleg meg tud érteni, aki segít nekem és nem alám tesz.... A harmadik feleségem az az ember, aki mellett muszáj megmaradni, nagyon-nagyon jó és megértõ velem, ha kitör rajtam a depresszió, nem cseszeget, hanem a szeretetével és a kitartásával segít minél hamarabb kilábalnom a kátyúból. ( kedves mosollyal, kissé lefelé nézve beszél róla, igazi, mély és õszinte szeretettel a szemében).
Látom, ezüst a jegygyûrûd...
Igazából két oka van: egyrészt a többi gyûrûm is ezüst, és nem akartam megbontani harmóniájukat; másrészt ennek egy olyan tudatos oka is van, hogy az elsõ két házasságomban nagyon túl voltak értékelve a külsõségek - ám hiányzott a belsõ tartalom, az igazi szeretet - szóval hatalmas esküvõnk volt Amerikában, sok vendéggel, brill jegygyûrûvel, meg ilyesmikkel, csak a lényeg nem volt benne egyikben sem. Tudod, én sokkal inkább vagyok egy lelki ember, spirituálisan skkal többet élek meg, mint fizikailag, sokkal fontosabbak is nekem a belsõ dolgok. Itt, a harmadik házasságom esetében már tudatosan figyeltem arra, hogy ne a külsõségeken legyen a hangsúly, hanem az érzéseken, épp ezért is gondoltam, hogy egy kevésbé értékes jegygyûrû inkább képes kifejezni az egymáshoz tartozásunk valódiságát, mint az arany, a briliáns kõvel benne... Aztán látod, itt is az eredménye, a kislányom, aki minden brillnél fénylõbb bizonyítéka annak, hogy egyek vagyunk a feleségemmel, hiszen csodálatos, hogy a mi szerelmünk gyümölcse, Anastasia, akit meg lehet ölelni, és ha ránézek, az jut eszembe, hogy õ egy rész belõlem, a nõbõl, akit szeretek, de még maga a szerelmünk ténye is benne ölt testet! ( közben erõsen gesztikulálva mutatja, hogyan tartja, öleli magához a kislányát ) Valami varázslatos dolog ez a kislány! Szóval most végre azt mondhatom, hogy boldog vagyok! Megtaláltam a zenében is azt, amit mindig akartam csinálni, megtaláltam a társamat, remek emberekkel vagyok körülvéve, nyugodtan élhetek, a munkám is tökéletesen kielégít, hiszen életemben elõször a zenébõl élhetek meg, ez a teljes munkaidõs foglalkozásom, itt van a munkahelyem (körbemutat a stúdióban), szóval nagyon jó, hogy annyi szar dolgon mentem keresztül korábban, ami mind ide vezetett!
Megtanultál már németül?
Ha hiszed, ha nem, egyetlen kukkot sem beszélek németül... (nevet) Nagyon nem tetszik az a nyelv, meg aztán itt tényleg mindenhol meg tudom magamat értetni angolul is, szóval nem sok értelmét látom, hogy megtanuljak valamit, ami ennyire távol áll tõlem. Persze már nagyon sok mindent megértek, ez egy cseppet sem okoz gondot.
Akkor most már az otthonodnak érzed Bécset?
Feltétlenül! Már minden ide köt, a zenekar, a stúdióm, a családom! Ezek jelentik az életemet, itt élek, jól érzem magamat itt, tehát valódi otthonra leltem! (boldogan vigyorog, mint egy nyolc éves kissrác, aki elõször lát meztelen nõt egy rongyos Playboy-ban...)
Gondolom a következõ album is itt fog elkészülni...
Jól gondolod, hülye lennék máshova menni, fizetni, amikor itt minden megvan, ami kell a felvételhez. (Nevet). Vannak már kész, de inkább félkész dalok, amit hallottál, az is egy ilyen volt, de ötletem van milliónyi, tele van velük a fejem, folyamatosan képzõdnek. Fõleg mondjuk a fürdõkádban pihengetve jönnek elõ, elkezd motoszkálni az agyamban egy dallam, aztán elkezdem elképzelni, hogy miként szólna ilyen vagy olyan hangszeren mellette egy másik szólam, s mire észbe kapok, van egy fél dalom fejben... Ekkor aztán fel a bringára, kitekerek a stúdióba, és ha út közben el nem felejtem, össze is rakom gyorsan, amit lehet.
A macskáid gondolom a lakásodban élnek. Mesélnél róluk is, tudod, nagy macskás vagyok magam is...
Hát én eredetileg kutyás voltam, csak az elsõ feleségem bolondított bele a macskákba. Addig, amíg nem volt saját macskám, soha nem gondoltam, hogy micsoda jó fejek! Az elsõ macskánkat, amikor kihoztuk az állatmenhelyrõl, már elõre tudtuk, hogy a neve Mortissa lesz, tudod, az Adams Family nyomán... No, Mortissa egy nagyon kedves kislány, fehér-cirmos foltos, aztán amikor hazavittük, hamar rájöttünk, hogy jó lenne mellé még egy macsek, hogy ne unatkozzon. Másnap elmentünk megint a menhelyre, aztán kiválasztottuk Wednesdayt, õ is Adams Family-s, a filmben Mortissa lánya eredetileg, õ félhosszú szõrû, fekete, kevéske fehér folttal, sokkal inkább lehetett volna õ Mortissa, már a természete miatt is. Nagyon játékosak és szeretetre méltóak mindketten. Késõbb lett még egy cicánk, egy gyönyörû ezüstszürke, õ pedigrés macska, de õ is lány...
Csak azt ne mondd most, hogy egy orosz kék...
Honnan tudod, hogy az???
Nekem is van...
Milyen érdekes!!! (felugrik, grimaszolva nevet) Ezt se gondoltam volna! Elég ritka fajta, de nagyon gyönyörû és nagyon ragaszkodó típus. Õ nincs itt Ausztriában, ott maradt az elsõ feleségem családjánál, õ inkább az õ macskája volt, mint az enyém. A másik két lányt elhoztam, õk remekül érzik magukat velem, de az orosz kéket nem akartam elszakítani a gazdájától. Nagyon emocionális lények, tele valami olyan megérzéssel, ami az emberek közt csak nagyon kevésben van meg... Amíg nem volt macskával személyes kapcsolatom, tényleg nem hittem, hogy ennyire lehet szeretni õket! Természetes és önmagáért való szeretet, ragaszkodás van bennük, csupán a szeretetért magáért szeretnek!
Az enyém is egy nagyon ragaszkodó jószág, nagyon hízelgõs, rettenetes sok kedvesség van benne és nagyon érzékeny. Mindig cipelteti magát...
Õ kandúr, ugye? Úgy vettem észre, a lány macskák sokkal kevésbé tûrik a dédelgetést, a kandúrok viszont szinte kikövetelik maguknak, mint egy igazi férfi is teszi! (megint nevet) Az én lánykáim sokszor harapdálják meg a karomat, a lábamat, rosszalkodnak, amíg kicsik voltak, sokszor meg is karmoltak. Most már persze ezt nem csinálják, sokkal visszafogottabb lett a természetük. Egy kandúr sosem karmolász meg harapdál csak úgy ok nélkül. Ismertem olyat, akinek kandúrja volt, az a srác állandóan a nyakában hordta a macskáját, ha leült, a macska már mászott is fel a nyakára, ott elterült. Muris egy állat volt!
Milyen röhejes, egy újságíró és egy rocksztár a macskák viselkedésérõl beszélget...
Hol látsz te itt rocksztárt? (Módszeresen körülnéz a stúdióban) Bejött még valaki, amíg gépemmel vacakoltam? Szólhattál volna... (hatalmasat kacag)
Hát, én bizony látok... Mégpedig egy olyat, akivel nagyon-nagyon jól elbeszélgettem... Lassan viszont lejár az idõm, és ha nem akarom lekésni a buszomat, el kellene induljak... Sajnálom, hogy a srácokkal nem találkoztam, majd legközelebb! Klassz lett volna megnézni a próbátokat...
Ha nem lett volna tegnap az a parti, akkor háromra jöttek volna, de hát úgy látszik ezzel most nem volt szerencséd.
Mentek a hétvégén a Dynamo-ra, szóval sok szerencsét a koncerthez!
Köszi szépen! Tudod, Hollandiába azért még mindig szívesen utazom! (sejtelmes mosoly)
No, tényleg indulnom kell...
Sajnálom, hogy mész, és még egyszer elnézést kérek, hogy ilyen zaklatott voltam amiatt a hülye program miatt! Legközelebb tényleg semmi mással sem fogok foglalkozni, csak a beszélgetésre figyelek, ígérem! Visszatalálsz a villamosmegállóhoz? A Stadtparkhoz kell menned a buszra, ugye azt mondtad? Add csak ide a noteszodat, leírom, merre kell menned a villamossal! (leírja, hányassal meddig, mire kell átszállni, milyen irányba kell tovább mennem... Az a lap azóta már el van téve a kincseim közé...)
Devon, nagyon köszönök mindent, és remélem egy turné során hamarosan jössz megint Budapestre és folytathatjuk a beszélgetést is!
(Kikísér, az utcán még a biztonság kedvéért megmutatja merre menjek a villamoshoz.)
Hát akkor szia, a srácokat üdvözlöm! És légy szíves adj át egy puszit a nevemben a kislányodnak meg a feleségednek is!
Rendben, nagyon szívesen! Szia, vigyázz magadra és jó utat hazafelé! Örülök, hogy el tudtál jönni hozzám! Találkozunk még, remélem nem túl sokára!
Töretlenül mosolyog, megszorítja a kezemet, megölel, kapok két búcsúpuszit is, aztán elindulok. Pár méterig még figyel, integet, aztán visszamegy a ház bejárata felé, látom, ahogy a csillogó feje búbja eltûnik a sarkon. Hm, hát ennyi volt, el sem hiszem, hogy csak ennyi volt, csak három és fél óra, hiszen annyi mindenrõl mesélt, végigszáguldottunk az egész életén, részesévé váltam a titkainak, amiket megosztott velem. Három és fél órát kaptam a sorsomtól, hogy megismerhessek valakit, akit a zenéjén, dalain keresztül már eddig is ismerhettem valamelyest, s aki annyi ember szívébe lopta már be magát a mûvészetével, az érzékenységével, kifinomultságával. S annyi mindenkit fog még eztán is meghódítani!
Felszálltam hát a buszomra, csináltam még a memóriámban egy biztonsági mentést az emlékekbõl, körülnéztem utoljára Bécsben, út közben figyeltem a távolban eltûnõ házakat, a napfényben csillogó tetõket, a párába burkolódzó távoli dombokat, az egyre jobban messzibe veszõ házak közül kimagasodó templomtornyokat, õ valahol ott ül lenn, abban a hûvös kis pincehelységben, kínlódik a programmal, s közben éli tovább az életét.
(Mikor hazaértem éjjel, már várt itthon az e-mailje, amiben nagy örömmel újságolta, hogy rendbe tudta hozni a szoftverjét s minden remekül mûködik végre!)

Gyebnár Mónika