rockgyemantok.hu

Már az elején leszögezném, hogy nem vagyok ősrégi Omen fan, és nem követtem árgus figyelemmel a zenekart megalapításától fogva (bár ez azért is ment volna nehezen, mert mindössze két éves voltam akkor). Nem szurkoltam ott a rajongótáborban akkor sem, amikor hosszú idő elteltével végre újra egy igazán profilba illő, és tökéletes énekest választottak maguk közé Kori személyében. Lemezkritikát pedig javarészt az együttes múltjának felidézésével szoktak kezdeni a billentyűzetet ragadó kritikusok/fanok, összehasonlítják a friss szerzeményt a régebbiekkel, utalásokat tesznek korábbi dalokra… nos, tehettem volna, hogy beleásom magam az Omen múltjába, és ravaszul úgy tüntetem fel, hogy tökéletesen képben vagyok minden régi szerzeménnyel, de nem teszem.
Nem teszem, mert bár csak mostanában ismertem meg a bandát, mondhatni az új album hatására, hiszem azt, hogy ez nem gátol meg a véleményformálásban. Aki figyelmesen végighallgat többször egymás után egy albumot, óhatatlanul gondolatai és érzései támadnak a zenével kapcsolatban, akár régi rajongó, akár új. Az én véleményem pedig az, hogy ez egy kiemelkedően jó, igényes lemez!
Igényesség alatt értem például a borítóképet, Havancsák Gyula alkotását, meg a profi hangszerelést is – jó ötlet volt a Denevér hangstúdiót választani. Az album úgy szól, ahogyan kell, minden hangszer kellő súlyt kap, egyszerűen öröm hallgatni.
A vitathatatlanul zseniális szimfonikus lemezről most nem szólnék, mert nem jutottam még el odáig, hogy részletes véleményt formálhassak róla, úgyhogy maradok csak az első cd anyagánál.
A kezdő dal, a „Remélem rémálom” tökéletes indítás annak ellenére, hogy maga a szám kevésbé tetszik, mint a többi. Az erőteljesen szaggatott részek túlságosan döcögőssé teszik a nótát számomra, viszont ahogy belendül a dal, az az első egy perc van annyira tökéletes, hogy mindig elindítom miatta a zenét.
Tényleg nem akarok mindig a dalkezdésekbe belemászni, de most muszáj, mert a „Láthatatlan holnap” egyszerűen annyira pompásan nyit, hogy nem lehet szó nélkül elmenni mellette. A lírai gitárdallam tökéletesen csap át a keményebb témába, amit később a dalszöveg tesz teljessé. Ez még a régi szövegíró, Horváth Attila munkája, és lehet vitázni arról, hogy ő volt-e a jobb, vagy az album számottevő részét író Szeberényi Attila, de fölösleges. Egyszerűen: más, és hogy van annyira jó, mint ő, arra kitűnő példa a harmadik dal, személyes kedvencem, az „Eltűnt 2007-ben”. A szakadék mély hangulattal csordultig teli gitár riffektől garantáltan libabőrös lesz az ember, és szerencsés az, akinek nem idéződik fel saját személyes élménye, ismerőse a sorokat hallgatva: „És majd rám mosolyogsz újra, mint a megsárgult képen…”.
A fájdalmas hangulatot jól oldja a dühösen méltatlankodó „Unom”, ami az album legrövidebb, legvelősebb száma. Igazán eltalált darab, egy ingerült kifakadás, amit akkor érez az ember, amikor már egyszerűen végletekig elege van. A refrén kissé megszakítja ezt a lendületes beszólogatást, itt ugyanaz a döcögősség zavart, mint a kezdő dalnál. De bőségesen kárpótol ezért a nagyszerű, szárnyaló gitárszóló, ami szinte kiemel a zenéből, mondhatni a problémák fölé emel, amikre így már könnyen tehetünk magasról. :)
A „Kísértet az utcán” hallgatása közben eszméltem rá, hogy bizony, hiába lennének ezek az erőteljes, vaskos riffek, ha ehhez nem párosulna ennyire jó énekhang. Ritkán hallani ennyire fölényesen tiszta, ugyanakkor kellően rockos éneket, ami sehol nem lóg ki a zenéből. Azért is emelem ezt ki, mert ha az énekes jó, akkor majdnem minden jó (majdnem!), mert el tudja vinni hátán a zenekart. De lehet akármennyire profi a többi zenész (mert az Omenben azok!), ha az ének semmilyen, vagy nem odaillő… de Kori hangja tökéletes választás volt. Visszatérve a számra, itt még akkor sem tudnék belekötni semmibe, ha akarnék, a basszusgitárt egyszerűen öröm hallgatni, a dal telített mindenféle gitárcsemegével, ami kiteljesedik az izgalmas szólóban.
Eredetileg nem akartam minden számot végigboncolgatni, de a következőt megint meg kell említenem, mert a második kedvencem az albumról. Aki szerint az új szövegek nem annyira ütősek, annak ajánlom a Világvége talponállót. :)
Az album további részében megtalálható minden: van itt ballada, lendületes, headbangelős nóta, valamint jól eltalált darab a tehetségkutatók kérészéletű hírességeiről.
Még a záró számot emelném ki, ami méltó emléket állít a 2007-ben elhunyt Daczi Zsoltnak, és Kori mellett olyanok énekelnek benne, mint Deák Bill Gyula, Katona Főnök, Molics Zsolt, Rudán Joe, Gubás Tibor, egy különleges, lélekbemarkoló dalt hozva létre együtt.
Szóval... igazán jó lett a Nomen est omen, tessék hallgatni! :)

Szabolcsi Virág