One-two,
one-two-three-four számol be Nicko, és már indul is a vadiúj Maiden varázslat.
Az igazi Maidené, Bruce Dickinsonnal és Adrian Smith-szel, a lehetõ legklasszikusabb
felállásban.
Kicsit sokat kellett várni erre a lemezre, bár nem csoda, hogy a nagy újjáalakulás
után két évig jóformán meg sem állt a csapat és gyorsan körbeszaladták a világot
és szerencsére minket sem feljtettek ki... Megérte várni erre az albumra, mert
már az elsõ néhány hallgatás után világossá vált, hogy ez az anyag elsõre befér
a régi nagy Maiden lemezek mellé. És hogy pontosan melyik nagy lemezekre gondolok?
Nos, mindegyikre! Azt ne várja senki, hogy Harris mester és csapata ezen a lemezen
fogja gyökeresen megújítani a heavy metal mûfajt. Õk ezt megtették még a nyolcvanas
évek elején, amikor a stílus alapjait lerakták. Azóta is számtalan csapat próbálja
utánozni, másolni õket, de meglehetõsen kevés sikerrel. Steve Harris bõgõjátékát,
Nicko McBrain dobolását, Dave Murray, Adrian Smith és Janick Gers gitárbûvészetét,
no meg Bruce Dickinson hangját egyszerûen nem lehet másolni. Pláne, ha õk hatan
együtt nyomják a nagybetûs METAL-t!
Márpedig ez a lemez bizony a heavy metal maga! Kezdve a Wildest Dreams címû
dallal, a maga királyí verzéivel és nagyívû refrénjével, folytatva a nem kevésbé
nagyívû dallamokra építkezõ Rainmaker-rel. A No More Lies-ban megmutatják, hogyan
kell egy lírikus bevezetõbõl igazi döngölést varázsolni. A Montsegur az igazi
Maiden hagyományokra épít - mellesleg ez az egyik kedvenc dalom a lemezrõl.
A címadó dal a maga nyolc és fél percével is igazi csemege: epikus bevezetõ,
ikergitáros témák, fantasztikus szólók - kell ennél több? A Gates Of Tomorrow
a dupla éneksávval hoz meglepetést, bár a refrénnél Bruce egyedül marad, hogy
hozza a szokásos király témákat. Igazi húzós tétel a New Frontier amelyet ellenpontoz
a következõ dal, a Paschendale. Ez is több, mint 8 perc, a sejtelmes intro után
máris döngöl a csapat - mégsem nevezném gyorsnak a dalt. A Face In The Sand
igaz Harris téma, basszuskiállás az elején, aztán szép fokozatosan jönnek a
többiek is, hogy a végére egy igazi Maiden nóta kerekedjen ki. Az Age Of Innocence
egy erõteljesebb hangvételû szerzemény, a basszus-dob alapok elég erõteljesen
ütnek. Lírikus zárása a lemeznek a Journeyman, végig akusztikusan, vonósokkal,
egyszerûen szép.
Kortalan a lemez, ahogy az összes többi Iron Maiden alkotás is az: tizenöt évvel
ezelõtt is ugyanolyan élevezet lett volna hallgatni ezt a lemezt, mint most,
és biztos vagyok benne, hogy tizenöt év múlva is szívesen látott vendég lesz
az igazi fémhívõk fülében.
www.ironmaiden.com
Ákos
| 
