rockgyemantok.hu

"A tizenharmadik lépés"

Amikor elõször kezembe akadt az A Perfect Circle új lemeze, nemigen tudtam mit kezdeni a hallottakkal. Kicsit mást kaptam, mint amire számítottam, ismét elvárásaim csapdájába estem. Mindazonáltal tudtam, hogy mint eddig minden, a Tool-mûhellyel szoros kapcsolatba hozható anyag esetében, ezúttal is valami korszakalkotó dolog jött e világra, csupán a megfelelõ hangulatra van szükségem a mû és értékei befogadásához, megértéséhez. Akár a Tool-féle Lateralus esetében, most is el kellett telnie egy kis idõnek, hogy ráhangolódjak erre a valóban értékes muzsikára, melynek nagyszerûsége végül annyira magával ragadott, hogy mostanában nem telik el nap, hogy végig ne hallgatnám...
Ez a második lemezük, és a Mer De Noms óta változott a csapat felállása is. Ugyan sajnálom, hogy Paz Lenchantin és az APC útjai különváltak, ám Jeordie White személyében megfelelõ basszusgitárosra leltek helyette. Mind játéka, mind effekthasználata nagyon sokban hasonlít Pazéhoz, ami az egyik jellegzetes APC védjegy is lehetne. Ezen kívül még James Iha nevét kell az "újak" között megemlítenünk mint gitárost. A "régiek" pedig, azok számára, akik nem ismerik õket név szerint: Billy Howerdel gitáros, a Toolból is ismert Maynard James Keenan énekes, és Josh Freese dobos.
Ma már tudom, mi zavart meg, amikor elõször tettem be a lejátszóba a lemezt: az elsõ nóta monotonitása, mely tulajdonképpen a dalszöveggel is összhangban van, csak ezt akkor még nem tudtam. A szövegeket tanulmányozva viszont az embernek az a benyomása, hogy a dalok túlságosan is egy koncepció köré rendezõdnek ahhoz, hogy rá lehessen sütni a "konceptalbum" kifejezést. Ezt a feltételezést, illetve ennek a témaválogatásnak a tudatosságát viszont Maynard egy a VH1-nak adott interjúban megcáfolta. Maradjunk abban, amit õ is javasolt: a hallgatóságra van bízva, hogy mit is mondanak és fejeznek ki a dalok, mindenesetre úgy íródtak, hogy sokféleképp lehessen õket értelmezni. Több helyen is visszaköszön a szövegekben egy sajátos, Maynardhoz köthetõ vonás, mégpedig az, hogy egy valamiképpen pozitív hangulatúnak induló festményt a végére annyira átszínez, hogy a jelentéstartalom ellenkezõjére vált, mintegy fordul. Sajátos humor is jellemzi egyben, mely helyenként finom, de mégis mélyen ironikus, cinikus, sõt arcba mászóan gúnyos is tud lenni.
A dalok hangszerelése mestermunka, jobbat nem is lehetett volna megálmodni sem. Még az ismétlõdõ részeknél is, mint versszak, vagy refrén, felfedezhetõ, hogy mennyire finoman, árnyaltan játszanak a muzsikusok, az adott témának más fûszerezésû, más hangsúllyal ellátott változatait teszik be az adott helyekre, a szövegvilághoz és az énektémához messzemenõkig illeszkedve. Érdemes egy-egy dalt külön egy adott hangszerre kihegyezve meghallgatni, és máris olyan rejtett dolgokat fogunk észrevenni, amelyek másképp elkerülhetik a figyelmünket.
Az elsõ nótáról (The Package - A Csomag) már írtam, eleinte csak azon tanakodtam, hogy "na jó, jó, de miért pont elsõ nótának tették fel?", de aztán felfedeztem itt is, hogy mennyi változata létezik annak a témának, amely egy eltorzult lélek sivárságát, tettei visszásságának a monotonitását méltán hivatott kifejezni. Lágy elborultsággal kezdõdik, már-már RHCP-s utóízeket éreztetve, de aztán elõtör a torzított basszus és a gitárok is bedurvulnak, mintegy felfokozva a hangulatot az elborult monotonitásban.
A Weak and Powerless (Gyenge és Erõtlen) már a megjelenés elõtt meghallgatható volt a zenekar honlapján, amit volt alkalmam nekem is megtenni. Fülbemászó dallamával, a vokálok összhangjával egybõl megfogott.
A The Noose (A Hurok) csendesen, visszafogottan kezdõdik, már-már tompán, mégis elismerõ szavakkal, glóriát festve egy fej fölé. Aztán a kép kitisztul fokozatosan, mondhatni baljóslatúan, majd be is durvul, és a glória lecsúszik a nyakra, hogy fojtson... A fokozatosság egyik mestermûve.
Hangzatos basszusgitár-gitár játékkal kezdõdik a Blue (Kék), majd átcsap még hangzatosabb dallamokba, mindent bekékítve az ég és a tenger kékjében, ahol minden sejtelmes; még a dal mondanivalója is feloldódik ebben a kékben, mely annyira magával ragadó árnyalat...
A Pink Floyd legmesteribb pillanatait idézi a Vanishing (Eltûnés) címû nóta, valódi feloldódást nyújt, a végére a hallgató is elszáll.
Az A Stranger (Egy Idegen) akusztikus gitárra íródott dal, mesteri énekdallamokkal, vonósokkal és egyéb hangeffektusokkal ízlésesen díszítve. A végére kiderül, hogy ez az ismerõsnek hitt valaki valójában egy idegen, aki csak a világunkat rombolja le, jobb nélküle...
Segíts, ha tudsz! A The Outsider (A Kívülálló), akinek pártatlannak kellene lennie, megpróbál segíteni. Elõször szép szavakkal, lágyan, majd egyre többet mutatva a külsõ képbõl, a valóságból, mely a végére teljes lesz, zord és kegyetlen. Tudod mit? Ha mindenáron meg akarod tenni, hát tedd, csak valahol messze tõlem...
Crimes, azaz Bûntények a címe a következõnek, és a szövege mindössze egy számsor egytõl tízig. A dob és a basszus egy adott téma körül zakatol, a gitár visz életet belé, majd a hangok elhalványulnak, belemélyednek valami zajba, mely elõször talán egy bár zaja is lehetne, majd átalakul ez is valami mássá.
The Nurse Who Loved Me (Az Ápolónõ, Aki Szeretett Engem). Romantikus, érzelemdús, egyedi hangzásvilág tele vonósokkal, tetején telefonosított énekhanggal. Csak akkor nyílik ki a humoros szelence, ha a szöveget is megérted. Köszönj szépen a szõnyeg-topográfián. Elég nagy volt az érdeklõdés, hogy végre itt lent is láthattuk az arcod..... És hasonló stílusban is folytatódik...
Pet, azaz egy Simogatás, cirógatás. Megdörrennek a gitárok már az elején, ahogy a cím alapján is várná az ember. ;-] Ne félj, drága, itt vagyok, menj szépen vissza aludni! Én megvédelek téged minden rossztól, minden fájdalomtól, ellenségeidtõl, minden démontól, az igazságtól, a választásaidtól, saját döntésedtõl, és túlélési vágyadtól... Elkülönítelek és megóvlak önmagadtól. Csak ringatózzunk együtt az "új világrend " ritmusára, a harci dobok ütemére számolgassuk csak a hullákat, mintha báránykák lennének - menj vissza aludni... A zene is ezt fejezi ki, hasonlóan nyers, arcba mászóan kemény, kijózanító.
A Lullaby (Altatódal) az elõzõ nóta refrénje alatti gitárdallamra épül, melyet "harci" dob aláfestéssel, vékony hangon kántál Maynard...
A Gravity (Gravitáció) az elõzõektõl öntudatra ébredt ember kiáltása, fohásza esés közben. Akusztikus gitárdallamocska és effektelt basszus játékával kezdõdik, õszinte és szívbõl jövõ. Jobb dallal nem is lehetne lezárni a lemezt, ez egy kicsit feloldja az útközben képzett feszültséget.
Összegezve még annyit tehetek hozzá, hogy ez a lemez nem csak hangjegyeket tartalmaz, hanem valami olyan pluszt, amit nem sok zenekar tesz bele a zenéjébe. Ezt a zenét nem hallgatni kell, hanem érezni és átélni, újra és újra!

-GeneYos SkyGazer-