Az Into Eternity elsõ albuma 2000-ben Into Eternity címmel látott napvilágot, majd ezt követte a Dead or Dreaming 2001-ben, és 3 évre rá itt a harmadik lemez Buried Into Oblivion címmel. Töredelmesen bevallom, nem ismertem eddig a zenekart, utóbbi az egyetlen anyaguk, amit hallottam, viszont, hogy ennek hatására beszerzem mindet, az biztos!
Nehéz feladat leírni az Into Eternity zenéjét. Néha Cannibal Corpse-osan Death, néha Rush-osan, Cynic-esen Progresszív, néha Slayer-esen Thrash, és néha felbukkan valami igazi Black-es hangulatfestés, de ha ez nem lenne elég, elvarázsolják az embert egy kis Jazz-el kevert Dream T.-es témahalmazzal, hogy utána fejbe rúgjanak egy iszonyat Power témával. Az énekek terén is ez a helyzet. Néha szép dallamok csavarodnak iszonyat durva énekbe, hogy a zenével tovább formálódjon és kialakuljon egy iszonyat durva darálás, de az is mûvészi szintre emelve, amikor pedig kitombolta magát az ember, a tudathasadásos állapot végén visszatérünk a nyugodt környezetbe, ami bizonytalan ideig tart, emiatt pedig ez is feszültségben tartja a hallgatót.
Az egész albumra jellemzõ a kettõsség, mintha végig a jó és a rossza harcáról szólna, egyszer ragyognak, mint a nap, és akkor megjelenik az igazi sötétség. Egyik pillanatról a másikra változnak a hangulatok a lemezen, mindvégig igényes, kiforrott zenét hallgatunk, olyan zenészek találkozásának gyümölcsét, akiknek egyenkénti hallgatása is kielégítõ lenne, de amikor összeállnak, olyan egységet kapunk, amit manapság sajnos nem igazán. Egyedi, profi, kifejezõ, érdekes, nem foglalkoznak semmivel, érezni, hogy imádják ezt a zenét, minden stílusban otthon vannak, azt játsszák, amit akarnak, ez pedig csak még jobban emeli a fényét a dolognak. Sajnos pont ezekért a dolgokért nem fogják megkapni azt az elismerést, amit megérdemelnének. A szélsõséges zenék szélsõséges keverékét hozta össze az Into Eternity. Pont ezért olyanoknak ajánlom a lemezt, akik elég nyitott gondolkodásúak és az említett zenekarokat nagy általánosságban szeretik. Olyan, mintha összesûrítenénk az elmúlt 10 év nagy zenekarait, zenészeit, hogy egy lemezbe sûrítsék bele a stílusukat. Jim Austin (dob) színezései, Tim Roth és Rob Doherty (gitárok) néhol darálós, néhol Steve Vai-os futamai, néha Malmsteen szerû klasszikus ujjgyakorlatai, a stílusok tökéletes összeillesztései, szabályosan mellbe vágja a hallgatót. Végre valami új zenekar, aki ha nem is a szó hagyományos értelmében de újat tudott alkotni! INTO ETERNITY RULES!!!!
Mr. Hyde