rockgyemantok.hu

Daniel Gildenlöw, a Pain Of Salvation frontembere a Dream Theater-rel közös turnéjuk után, február 25-én szakított idõt arra, hogy megválaszoljon néhány kérdésemre.
Szia Daniel, szerencsésen befejeztétek a turnét, gondolom fáradt is vagy. Milyen volt? Megérte nektek a fáradságot?
Igen, nagyon fontos volt nekünk ez a turné. A DT rajongók általában nem nagyon szeretik a kedvencük elõzenekarait, hiszen õk elsõsorban ugye DT-t akarnak hallgatni-nézni, de elmondhatom, hogy nagyon jó visszajelzéseket kaptunk tõlük. Az egész turné alatt részünk lehetett egy szélesebb közönségréteg figyelmében, és például a honlapunkon a 20-30 ezer látogató volt a turné ideje alatt. Ez pedig azt jelenti, hogy a koncertek közönségére hatással voltunk, tetszettünk nekik, különben nem érdekelte volna õket a honlapunk. Nagyon úgy tûnik tehát, hogy megért minden fáradságot.
Mennyi játékidõtök volt átlagosan a koncerteken a DT elõtt?
Hát, úgy nagyjából háromnegyed óra.
És ez elég volt egy olyan színes, széles palettájú csapatnak, mint ti, hogy be tudja mutatni, mire képes?
Hát, nem nagyon, de megpróbáltuk beszorítani a lehetõ legtöbbet ebbe a tulajdonképpeni fél órába, mert ennyi az a háromnegyed, ha a dalok hosszát összeadjuk. Nem volt könnyû, hiszen négy albumunk dalai közül választhattunk, meg ugye van egy rakás eléggé hosszú számunk, szóval mindenképp jobb lett volna mondjuk egy órát játszani, de a lehetõségekkel meg kellett elégednünk. Az a legfontosabb, hogy eljuthattunk ehhez a közönség-réteghez.
Melyik dalokat játszottátok?
Mindenhol kicsit más volt a sorrend, de általánosan az új anyagról a 'Remedy Lane' nótával kezdtünk, aztán a Perfect Element-rõl a 'Used' következett. Eztán megint az új lemezrõl, a 'Fandango'-t nyomtuk el ez nekem is egyik kedvencem, erõs nóta, de semmiképp sem lett volna jó ezzel nyitni, hiszen olyan fura hangzások vannak benne, még így is csak lestek zavarodottan az emberek, amikor játszottuk, de aztán ráéreztek az ízére, elfogadták ezeket a kissé ideges hangzásokat. Játszani mindenesetre nagyszerû érzés volt. Ezt követõen az 'Ashes' jött, megint a P.E. albumról, ami sokak kedvence, egyszerûen imádjuk játszani is, hiszen olyan dal, amivel a közönség azonosulni tud, szinte eggyé válik a dallal, a zenekarral, együtt tudnak a nézõink szállni a zenével. Eztán az új anyagról az 'Undertow' jött, amit megint csak remekül fogadtak, majd pedig a 'Beyond the Pale' következett, ami ugyan egy tíz perces nóta. Ha csak kevés játékidõd van, alaposan meg kell gondolni, hogy eljátszhatsz-e egy tízperces dalt, de egy csomó ember hallani akarta az Entropia albumunkról a kilenc perces dalt, a 'People Passing By' -t is, szóval nem mindig könnyû, ha az ember élõben is át akarja adni ezeket a dalokat. Nehéz döntések voltak, de az emberek nagyon vevõk voltak a dalokra, szerették az állandóan mozgásban lévõ elõadást, átérezték annak a játéknak az erejét, ami nekünk ugyan néha megalkuvásokba került, de élveztük mi is, hogy eljuttathatjuk a saját erõnket az emberekhez. A zárónóta a 'Spirit of the Land' volt a One Hour By The Concrete Lake albumunkról, ami egy remek zárónóta, hiszen ebben nem gitározom, így teljes figyelmemmel a közönséghez fordulhatok. Néha játszottuk a ' ! ' -et az Entropia-ról, meg a 'Nightmist' -et is.
Melyik elõadások voltak a leginkább emlékezetesek számotokra?
Mivel mindenhol remek volt a hangzásunk, nehéz választani, de ha a közönséget veszem alapul, akkor talán a párizsi és a barcelonai volt a legjobb. De mindenhol nagyon klassz volt, ám talán az említett két városban volt a leginkább ránk hangolódva a közönség. Aztán nem szeretném kihagyni azt, hogy megtréfált egyszer a szállítószemélyzet, mert ellopták a kabalámat, és csak két üveg whisky fejében voltak hajlandóak visszaszolgáltatni. De ez olyan dolog, ami csak turnékon esik meg az emberrel... Hahaha!
Hát akkor egy kis idõre térjünk át a 'Remedy Lane' albumra, hiszen a megjelenéskor nem tudtunk beszélgetni, ezt most pótolni kellene. Elõször is meg szeretném kérdezni, milyenek a visszajelzések, hisz már egy hónapja kijött, biztosan tudsz mondani valamit!
Mind a rajongók, mind a média részérõl remek visszajelzéseket kaptunk eddig, de mivel eddig ugye turnéztunk, kicsit elhanyagoltuk a kommunikációt e téren. Most, hogy hazaértem, végre volt idõm arra, hogy átnézzem a sajtót, és úgy tûnik, igazán nagy az érdeklõdés az albumunk iránt. Ha ez így folytatódik, azt hiszem nagy áttörésre számíthatunk, fõleg, ha az elõzõ anyagokéhoz hasonlítom a jelenlegi reakciókat.
Azt hiszem, a turné a lehetõ legjobb idõben jött most nektek!
Igen, valóban, a nagyobb közönségtõl egyértelmûen több érdeklõdést is kaptunk ugye...
Pár szóval felvázolnád a 'Remedy Lane' sztoriját az olvasóimnak?
Ez az legintimebb és leginkább személyes élményeken alapuló albumunk. Életrajzi elemeim képezik a történet lényegét, az emberi kapcsolatokban rejlõ problémák, az, hogy elveszítheted önmagadat, elveszítheted a hitedet abban, hogy képes vagy magad befolyásolni az életed eseményeit, képes vagy döntéseket hozni. Tavaly nyáron egy személyes krízisen mentem keresztül, amikor nem igazán tudtam, hogy mi is lesz a dolog vége. Leginkább a szerelem és a szex kapcsolatokban való fontosságáról, meg mindazokról a lelki dolgokról, amik az emberekhez való viszonyaidat meghatározza. Vannak benne kisebb témák is, amik arról szólnak, hogy hogyan lehet kitörni ezekbõl a kapcsolatokból, ezekbõl a krízishelyzetekbõl. Az album kiindulópontja Budapest, de csak azért, mert a sztori Budapesten kezdõdik, ahová aztán visszatérünk és többféle nézõpontból is megvizsgáljuk a helyzetet, mindezt egy nagyon rövid idõszak alatt tesszük meg, így figyelnünk kell korábbi eseményekre is, amik még e szerelem elõtt történtek, de ezt csak mintegy villanásszerûen ábrázolva. Épp ezért is Remedy Lane az album címe, ami egy szójáték a Memory Lane-re, ami azt jelenti, hogy visszasétálsz a múltadba, a Remedy inkább a dolgokkal való törõdést jelenti, azt, hogy megkeresed valaminek az okát, kiindulópontját.
Gondolod, hogy azzal, hogy elkészítetted ezt az albumot megkönnyebbült a lelked?
Talán lehet terápiának is tekinteni egy ilyen albumot, de nem ez az elsõdleges célja. Egyszerûen õszinte akartam lenni ezzel, nagyon személyes akartam lenni, így az embereket is meg tudom érinteni, õk át tudják érezni a helyzetet. Ezzel talán arra is késztethetem õket, hogy ha saját maguk hasonló helyzetekbe kerülnek, idõben felismerjék a problémákat és megpróbáljanak megoldásokat keresni, elbeszélgetni a dolgokról. Azt hiszem, az album témái közt sok olyasmi van, amirõl az ember nem nagyon szokott beszélgetni. De ha a reakciókat figyelem, különösen az Interneten kapottakat, azt látom, hogy az emberek összehasonlítják a saját élethelyzeteiket az enyémmel, amit leírtam az albumban. Tehát azzal, hogy ilyen nyílt voltam, másokat is nyíltságra késztettem, arra, hogy legalább önmaguknak képesek legyenek õszintén bevallani dolgokat. Még néhány interjú során, amiket készítettek velem is elõfordult, hogy az újságíró kiöntötte nekem a szívét, elmesélte a fél életét, mert annyira megindította az album, így sok saját élményemen alapuló dologról kiderült, hogy másokban is vannak ilyen problémák. Ezzel tulajdonképp az album fõ célját értem el, hiszen nem kimondottan önéletrajzi albumnak szántam, hanem pontosan azt akartam, hogy másokat megindítson. Amit én tapasztaltam, az ugyanúgy másoknak is elõfordulhatott az életében, az õ tapasztalatuk is lehet.
Szeretnél mostanában megint Magyarországra jönni?
Persze, hiszen nagyon szeretem az országotokat, azon rövid idõszakok alatt is, amit nálatok töltöttem teljesen megfogott, még azt is fontolgattam, hogy odaköltözzem egy idõre. Nagyon tetszett Budapest, meg persze a klíma is, ami nem elhanyagolható...
Láttalak tavaly a Szigeten a Stonehenge társaságában a színpadon, tudod magam is jóban vagyok velük, így kicsit róluk is szeretném megkérdezni a véleményedet, mind emberi, mind zenei vonatkozásban!
Nagyon klassz srácok mind, sajnálom, hogy nem tudtam mindegyikõjükkel olyan jókat beszélgetni, mint Zoltánnal vagy Ádámmal, de a többiek sajnos nem olyan erõsek angolból. Mindegyiküket remek embernek tartom amúgy, sok idõt töltöttem velük fenn a Szigeten is, csak jó dolgokat tudok róluk mondani. Zeneileg úgy vélem, az albumuk nagy fejlõdést eredményez majd a zenekar számára, valahol a DT és a Metallica hatásainak keverékeként hangzik számomra, ám nagyon eredeti dolgok vannak benne, ami szerintem a jövõben még inkább teret fog nyerni a zenéjükben, így még egyedibb és különlegesebb lesz a muzsikájuk. Figyelni fogom a csapat útját!
Vannak esetleg további közös terveitek?
Zoltánnal és Ádámmal pár napja találkoztam, ott voltak a Bologna-i koncerten, így személyesen közeli kapcsolatban vagyok velük, de nincsenek arra vonatkozó tervek, hogy zeneileg is valami közös produkciót hoznánk létre. Ám az majd eldõl a késõbbiek során, hogy hoz-e valami közös dolgot még a jövõnk!
Amikor nálunk jártál megkóstoltad-e a magyar konyha híres ételeit, vagy a magyar borokat?
Nem szeretem a bort túlzottan, nem nagyon szoktam inni, de idõm sem volt arra, hogy kipróbáljam a magyar borokat. Mindenesetre otthon van egy üveggel, amit még Ádámtól kaptam, de ezt valami különleges alkalomra tartogatom. Ami a kaját illeti, azon lökött személyek közé tartozom, akik vegetáriánusok, és számomra úgy tûnik, nagyon nehéz dolog a magyar konyhát alapul véve vegetáriánusnak lenni...
Megcáfollak, ha nem haragszol, magam 12 éve vagyok magyar vegetáriánus...
Hogy csinálod??? Szerintem a konyhátokat egyáltalán nem nekünk találták fel...Amikor elõször jártunk nálatok a zenekarral, a Stonehenge-es srácok elvittek minket kajálni, megkérdezték, mit ennénk szívesen, és akkor kiderült, hogy a POS tagok közül hárman is vegetáriánusok... A srácok csak sóhajtottak egy nagyot, hogy "akkor nem a legmegfelelõbb országban vagytok éppen", ekkor tudtam meg, hogy nem könnyû nálatok a zöldségevõk élete... Szóval végül maradt a zöldséges pizza, rengeteg pizzát ettem nálatok, hiszen pizza mindenhol van, és mindenhol kapsz zöldségeset belõle... Ebben meg lehet bízni, szóval nem haltam azért éhen.
Hagyjuk a kaját, még azt fogják hinni az olvasóim, hogy egy szakácsújságnak dolgozom... Olvastam az esszédet a "Nõi dobosok hiányáról". Ismerek egy csomó dobos srácot, és a te megállapításoddal ellentétben egy cseppet sem hiszem, hogy a dob agresszívvá tenné a mûvelõit. Ezek a srácok mind-mind a világ legszelídebb emberei közé tartoznak, kedvesek, szerények. Szóval légy szíves vitatkozz velem egy kicsit!
Nem pontosan arról van szó, hogy a dobosok agresszívek, magam is dobolok, szóval én legalábbis nem tartom magamat agresszívnek... Hahaha! Azt akartam mondani a gondolataimmal, hogy mások hihetik a dobosokat agresszívnek, épp amiatt, hogy a hangszerük egy fizikai erõt igénylõ dolog. Ez csak azt jelenti, hogy a róluk kialakult kép helytelen. Fõleg a fiatal lányok esetében szembetûnõ ez a téves képzet, õk nagyon férfias hangszernek tartják a dobot. Talán a hangszer agresszív voltáról kialakult elképzelés miatt van olyan kevés lány, aki dobos akar lenni. A nevezett esszémben meséltem arról a két zenekarról, akik a tanítványaim között voltak. Nagyon érdekes volt látni, hogy a lányzenekarban senki sem akart dobolni, de azt hiszem, igazából izgalmasnak találták a dobolást, csakhogy õk nõiesek akartak maradni, és a dobolást nem tartották nõiesnek. Ez nagyon rossz volt, mert történetesen a lányoknak sokkal több tehetségük volt a dobolásra, mint a srácoknak. A srácok mégis imádtak dobolni, mindent nagyon erõteljesen ütöttek meg, minden eltört a kezük nyomán.
Biztos érdekes volt ez a tapasztalat!
Valóban, de néha rettenetes fejfájást okoztak nekem a dobolásukkal...
Tanítasz még ebben a zeneiskolában?
Csináltam sokáig, de a Remedy Lane felvételei elõtt abba kellett hagynom mindenféle munkát, mivel a POS zenéje sokkal több idõt kívánt már, mint elõtte. Nagyon nehéz a zenélést összeegyeztetni a karrierrel, mivel sokszor van szükség arra, hogy hosszabb idõkre távol legyél a munkádtól a zene miatt, fõleg turnék és felvételek ideje alatt, ezt meg akármilyen munkahelyen nem lehet megcsinálni. Nem lettem volna túl népszerû tanár, ha azt mondom, hogy most másfél hónapig nem tanítok... Csupán emiatt hagytam abba.
Miként tanítottad ezeket a fiatalokat? Hogyan tudtál nekik segítségükre lenni abban, hogy rátaláljanak a saját hangjukra?
Amikor tanítottam, nagyon sokat foglalkoztam azzal, hogy gondolkodásra késztessem õket, hogy õk maguk jöjjenek rá a válaszokra, például azzal kapcsolatban, hogy miként is mûködik a zeneipar. Általában errõl nagyon érdekes elképzeléseik vannak, valamilyen szinten ezek állandósult ötletek, amik beivódtak a köztudatba. Amikor azt kérdeztem tõlük, hogy szerintük ki dönt arról, hogy egy rádiómûsorban milyen zenéket játsszanak, elõször azt hitték, az a srác, aki vezeti a mûsort. Azt is gondolták, hogy a rádiókban csak kimondottan a lejátszott zenét szeretõ emberek dolgoznak. Azt akartam, hogy játsszanak el a gondolattal, hogy miként is mûködik a zenei társadalom. Megpróbáltam olyan környezetet teremteni számukra az órák alatt, ami segít nekik legyõzni ezeket a téveszméket, átsegíti õket az akadályokon, amit a félreértelmezések állítottak eléjük. Így sokkal könnyebben tudnak gyakorlati tudásra is szert tenni, végiglátják a folyamatokat, megismerik a teljességüket, így sokkal több örömüket lelik majd a zenélésben magában. Ez sokszor nagyon nehéz feladat, de ha igazán érdekli õket valami, akkor minden könnyebbé válik, megmozgatják a fantáziájukat, és ha többféle nézõpontból képesek látni, amit csinálnak, sokkal könnyebben lesznek képesek sikert elérni is. Persze õk is csak olyan tinik, mint én is voltam, vagy bárki más is volt, olyan iszonyú tiszta elképzeléseik vannak arról, hogy mi jó és mi rossz! Mindent csak feketében és fehérben képesek látni, például az én fiatalkoromban volt a hard rock és a szinti-pop, és nem lehetett a kettõt egyszerre szeretni. Vagy az egyik, vagy a másik volt csak megengedett, a kettõ együtt sosem... Most is ez a helyzet, de ha többféle zenét is játszanak, akkor is csak azt fogják tudni, hogy mi jó és mi rossz zene, ezt teljesen határozottan meg tudják mondani, de azt már nem képesek megmagyarázni, hogy mi miért jó vagy rossz. Valahol erre akartam felhívni a figyelmüket, hogy próbáljanak meg magyarázatot találni arra, ha valami nem tetszik nekik.
Van olyasmi, amit te tanultál meg a tanítványaidtól?
Természetesen! A srácok általában tanáraikat is egyszerûen csak felnõtteknek tartják, és azért valahol ebben van egy jó adag tisztelet, meg persze egy másik nagy adag naivitás. Ezt mindig nagyra értékeltem, megpróbáltam a saját gondolkodásomba is beépíteni, hogy én is olyan naiv maradhassak, mint õk, hogy elfeledhessem a hazug dolgokat, amikre sokszor építettem korábban, szóval sokat segített nekem, ha figyeltem õket és azonosultam a gondolkodásmódjukkal.
Befejezésképpen el tudnád mondani, hogy hiszel-e a véletlenekben, ami képesek lehetnek megváltoztatni az ember életét? Elkerülhetetlenek ezek a véletlenek? Vagy végigélhetõ egyáltalán az élet ezek nélkül?
Mivel a dolgoknak mindenképp változniuk kell folyamatosan, változnak is, ám sokszor nem könnyû végigmenni a változásokon, de nem hiszem, hogy az élet dolgai eleve elrendeltek lennének. Úgy vélem, a dolgok úgy történnek, ahogy történniük kell, de semmi sem bizonyos addig, amíg valóban meg nem történt. Így nem gondolom, hogy a dolgoknak KELL lenniük, de néhány dolog egyszerûen nagyobb eséllyel következik be amiatt, ahogy addig éltél, attól is függ, mennyire készültél rájuk, mit tettél értük, vagy ellenük. Vannak olyan dolgok, amik történelmi szükségszerûségekbõl következve nõttek azzá, amik, például itt a terrorizmus, ami igenis elkerülhetõ lett volna egy korábbi idõpontban. Ha valami túlzottan feszül, az elõbb-utóbb fel is fog hasadni, de ez leginkább attól van, hogy nem törõdünk a problémákkal. Hiszem, hogy minél közelebb kerülsz egy eseményhez, annál kevésbé lesz elkerülhetõ a bekövetkezte. Ha már korán elkezdesz gondolkodni is, sok rossz dolog elkerülhetõvé válik.
Hát akkor megköszönöm, hogy idõt szakítottál rám, és azt kívánom, soha, de soha ne kerüljétek el a sikereteket!
Oké, megígérem, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy ezt az egyet ne kerüljük el!

Gyebnár Mónika