Stonehenge
Most
ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját a Stonehenge, a hazai progmetál éllovasa.
Ennek ürügyén egy pofa sör és egy melegszendvics társaságában beszélgettem Szabó
Kristóf dobossal. Nem teljes az interjú, a hamarosan elkövetkezõ (2002. május
7.) jubileumi veszprémi koncerten a csapat más tagját is megostromlom majd,
ám Kristóf addig is sok érdekességgel tud szolgálni a véleményre éheseknek!
Már be is kapcsoltad a magnót?
Igen, de nyugodtan egyél közben, majd kivágom az interjúból...
Akkor légy szíves kérdezzél!
Tíz éves a Stonehenge, ami szép kor, s bár te nem ilyen régóta vagy benn,
mégis kíváncsi vagyok, mit gondolsz, a te belépésed óta mi változott, mi lett
más a csapatban?
Én az Angels demó után szálltam be a zenekarba, elõtte túlzott mértékben
nem követem a zenekar útját. Az Afterwards demót ismertem, vagy az azt követõ
Rambling-et is már. Az Afterwards egy ritmusorientált, súlyos, sötét, komplex
zene volt, a Rambling már egy fokkal dallamosabb, tehát a zene mindenképp egy
dallamosabb irányba mozdult el, amit aztán az Angels tetézett. Ott egy fajta
hihetetlen nagy pálfordulás volt, ami engem mondjuk örömmel töltött el, mert
ez állt az én ízlésemhez legközelebb. Ezt én így éltem meg. Én 98 augusztusában
szálltam be a zenekarba és úgy érzem, ezt az irányvonalat vitte tovább a Stonehenge.
Meg merem kockáztatni még ezt is, hogy még egy fokkal dallamosabb lett a zene.
Mennyire a vágyaid netovábbja az, amit csinálsz most?
Én úgy érzem, ha rockzenét akarok játszani, akkor nekem ez a legjobb zenekar.
És ha nem rockzenét játszanál, milyennek találnád külsõsként ezt a zenét?
Ezt így nem tudom megmondani, külsõsként nem tudok nyilatkozni, hülyeséget
meg nem akarok mondani. Amit tudok, rengeteg embernek tetszik a zenénk, annak
ellenére is, hogy nem hallgatnak mind rockzenét egyébként. Tehát a dallamosság,
a megjegyezhetõség mindenképpen az erényei közé tartozik. Van, akinek jobban
tetszik, van, akinek kevésbé, tény azonban, hogy azt is megérinti, aki nem kifejezetten
metál-orientált ember.
Mennyire tartod metálnak ezt a zenét?
Igazából itt a mûfajjal nem vagyok tisztában, hogy a metál fogalma mit
takar, mert annyi mindent belezsúfoltak már az utóbbi években! A heavy metál
volt annak idején a klasszikus, de aztán jöttek-jöttek az újabb áramlatok és
jóformán ami muzsika most torzított gitárral megy, azt már beleteszik a metál
skatulyába, szóval igazán nem tudom. Metálos muzsikát játszunk, de kell, nem
tudom ezt így behatárolni teljesen.
Te milyennek látod a rajongóitokat?
Hogyha a koncertek alapján mondok véleményt, akkor a tizenhat-tizenhét
évestõl egészen a harminc évesig terjed, de még volt, aki e fölött volt és jött
koncertre. Tehát ennek a rétegnek szólhat, õk hallgatják. Egy biztos, aki bennünket
hallgat, aki eljön a mi koncertünkre, az igényes zenét hallgat amúgy is. Lehet,
hogy dzsesszt hallgat, lehet, hogy popzenét, de mindenképp az igényesebb muzsikákat
kedveli.
Amióta te bennvagy a Stonehenge-ben elég sokfelé koncerteztetek. Milyen
élmény az, ami meghatározó egy koncert kapcsán, mi a legfontosabb, hogy átjöjjön,
ha játszol?
Hú, volt egy nagyon jó történet, tavaly volt Zalaegerszegen, szerintem
a legjobb koncertünk volt ebben a 3-4 évben, amióta én itt vagyok. A Da Capo
társaságában játszottunk, nagyon jó mûvelõdési ház volt, ahol felléptünk. Relatíve
sokan is voltak, azt hiszem úgy kétszáz ember, nagyon jó volt a hangosítás,
jó volt a színpad. De ami igazán egyedülálló volt az a következõ volt: Elkezdtünk
játszani, és bejött három nagy darab, hosszú hajú gyerek, és beálltak a színpad
elé, és az egyik odaköpött a színpadra egy k*rva nagyot pont a Balázs lába elé,
és így röhögtek, meg köpködtek, legalább háromszor fölköptek a színpadra. Elment
az elsõ szám, elment a második, a harmadik, így elkezdtek figyelni és az ötödik
nótánál már ott tomboltak, ugrándoztak õk is, és már nyoma sem volt a köpködésnek.
Mi meg csak így néztünk, hát, hogy ilyen nincsen, ott õrjöngtek és ujjongtak.
Tehát ez egy olyan dolog volt, hogy azt mondom, érdemes csinálni, mert rosszul
indult, mi csak lestünk, meg pislogtunk, mert hogyan vegye magára ezt az ember,
de az egy nagyon nagy elégtétel volt számunkra, hogy így megváltoztak a zenétõl.
Errõl a három emberrõl én azt gondolom, hogy õk olvastak rólunk, szkeptikusan
álltak hozzá a zenekarhoz, lehet, hogy büdös volt nekik, hogy sokat dicsérték
a zenét, és akkor õk úgy mentek el arra koncertre, hogy akkor most kötözködni
fognak, de legalábbis negatív módon álltak hozzánk. És aztán az alatt a húsz
perc alatt leesett nekik...Remélem, hogy ez a zenének köszönhetõ!
Milyen erõt érzel a zenétekben, mi az, ami az embereket befolyásolni tudja?
Amit én elõnyének tartok, az, hogy dallamos, viszont kemény is, nincsenek
benne hömpölygések, nincsen dagasztás, és amit még nagyon nagy elõnynek tartok
ebben a zenekarban, hogy egy nagyon erõs kontroll mûködik belül. Tehát nagyon
megszûrjük azt, hogy mi maradjon benn, és amíg egy apró mozzanat is van, ami
nem tetszik valamelyõnknek, vagy nem állja meg a helyét, addig nem lesz belõle
semmi. Alapjában véve ezt tartom egyik nagy elõnynek, hogy így mûködik ez a
belsõ szûrõ. A lemeznek a javát azt a Balázzsal ketten hoztuk össze. Voltak
már ugye Angels demós dalok, amiket csak átgyúrtunk, de volt egy rövid idõszak,
amikor csak ketten voltunk a zenekarban, s ez egy megmagyarázhatatlan dolog,
egy hullámhosszon vagyunk, egy dologra kapjuk fel a fejünket, hogy na ez most
jó volt! Valahogy ez így mûködik, jobban nem tudom megmagyarázni. Ennek ellenére
vannak dolgok, amiben meg homlokegyenest ellentétes a zenei világunk vele. Meg
hát a zenekar tagjai is nagyon sokféle zenébõl jöttek, sokfélét hallgatnak.
Hmmmm, már nem is tudom, mi volt az eredeti kérdés, hahaha...
Kaptok-e tortát a születésnapotokra?
Nem, nem volt ilyen tortáról szó. Ezt az évfordulót is csak a Balázs vetette
fel. Tényleg, hát van ez a dátum, de igazából nem tulajdonítunk neki túl nagy
jelentõséget. Terveztük azt, hogy esetleg a régi tagokat összetrombitáljuk,
hogy mindenki egy nótára beszálljon, de sajnos nincs rá idõ. Sajnos csak késõn
esett le a tantusz. Gondoltunk a Lacira, az Ivánra, az egész régi hadra, akiket
mondjuk föl lehet vonultatni, de igazából a koncert is szerintem nagyon nehezen
fog összejönni, mert az after@all ugye messzirõl jön -õk hozzák a keverõcuccot
-, másnap munkanap van, szóval egyszerûen ez sajnos nem megy.
És ha kérnétek tortát, milyet kérnétek?
Hahaha! Dobostortát!
Oké, hogy te dobostortát kérnél, de a többiek is ott vannak...
A többiek nevében nem tudok nyilatkozni...Igazából itt nem tortában gondolkodtunk,
csak bevillant, hogy de jó, tíz évesek vagyunk!
Mennyire látod azt a törzsközönséget, aki esetleg végigkísérte ezt a tíz
évet mellettetek?
Hát, a Szabó Csabival most találkoztam az elõbb, mondtam, hogy játszunk
tíz éves a zenekar, erre azt mondta, hogy "Hú, de öreg vagyok!". Hahaha.
Szóval róla tudom, hogy a kezdetektõl ismeri a zenekart, persze én csak azóta
ismerem õt, mióta én benne vagyok a témában. Az utóbbi években szerintem mentek
ki olyan emberek, akik szerették, de mondjuk már elköltöztek, nem itt tanulnak.
De mondjuk a zenekar volt tagjai biztosan...Ha a Lacira gondolok, a Pityura,
az Ivánra. Az Iván is mindig naprakész volt Stonehenge ügyben. Mindenféleképp
szívesen látunk mindenkit a régi tagok, régi rajongók közül, örülnénk, ha eljönnének
a koncertre! Régen játszottunk már itt, úgy két éve, remélem, hogy sokan lesznek,
õszintén remélem!
No akkor a terveitekrõl is mesélj kicsit, már írjátok ugye teljes gõzzel
az új dalokat is.
A Roasting House menedzseriroda, akik a Pain of Salvation-t is menedzselik
rátettek egy számunkat a válogatáslemezükre. Ezt nagyobb kiadókhoz küldték el,
a legnagyobbak reagáltak, tetszett ugyan nekik, de ezt a lemezt nem vállalták
be, ám szívesen látnak esetleg egy következõ lemezt. Ebbõl is látszik, hogy
mennyire magas kint a mérce, mennyire ott kell a topon lenni, de tényleg, a
legnagyobbak figyelik az eseményeket. Az InsideOut az egyik ilyen név például,
de a Balázs vágja ezeket fejbõl, õt kell majd kérdezned hetedikén.
Ha bejönne egy nagy szerzõdés, mi lenne a szívetek vágya, hol játszanátok
szívesen?
Most egyelõre itthonról akarok beszélni. Jó lenne egy olyan turné, ahol
lejátszhatnánk 10-15 állomást, de úgy, hogy anyagilag nem bukik a csapat rajta...
A lemezt nem tudtuk megturnéztatni Magyarországon. Szó volt arról, hogy két
ismert zenekarral elmegyünk, nem mondok nevet, de sajnos nem fértünk bele a
pixisbe, mert három csapatot már nem bír el egy turné. Ugye a kisebb zenekar
fizet a nagyobb neveknek, s ezáltal az anyagi oldala is kicsit más lesz a turnénak...
Szóval nagyon szeretném, ha majd csinálhatnánk egy tizen-egynéhány állomásos
turnét Magyarországon, ez nagyon sokat jelent.
Hogy lehet akkor szerinted megcsinálni ma itthon egy csapatnak egy turnét,
ha ilyen a helyzet?
Turnét bárki csinálhat, csak legföljebb az idegei mennek rá, vagy nagyon
sok pénzébe kerül. Elmentünk mi is mással, fizettünk, de már nem csináljuk.
Nem mintha olyan nagyok lennénk már, csak nem biztos, hogy ez anyagilag megtérül.
Még a nagyobb zenekarok is kifoghatnak egy harminc-negyven fõs bulit mondjuk.
Tehát a kisebb zenekaroknak nagyon rossz az esélyük ilyen szempontból.
És mit gondolsz, mennyire fog megváltozni ez a helyzet, mennyire változhat
meg az ízlés a rockzene, a metál irányába?
Szerintem nem mostanában fog gyökeresen megváltozni a helyzet. A rockzene
mindig is volt, mindig lesz is, de mindig a legutolsó, pici klubokban fog mûködni,
kevés ember elõtt és inkább szájhagyomány útján terjedõ dolog lesz. Ez esetleg
kinõheti magát egy nagyobb irányba is.
Talán a kornak a hibája, hogy nem lehet már olyan sokezres koncerteket csinálni,
amik mondjuk 20 éve voltak egy Budai Ifjúsági Parkban?
Az, hogy eltelt 20-30 év azóta, és Magyarország már nincs annyira elszigetelve
a világtól, mint mondjuk az elõzõ rendszerben. Amikor nem voltak külföldi rádió
meg tévéadók, volt magyar 1, magyar 2 meg az orosz televízió, nem lehetett például
a Szabad Európa rádiót hallgatni, ez is beszabályozott dolog volt, és apámtól
tudom, ha lejátszottak mondjuk egy Beatles nótát, az mekkora nagy szenzáció
volt. Ezek a korlátok eltûntek, a falak fokozatosan lehulltak, és ugye a világ
is egyfajta trend szerint halad. Most is jönnek-mennek a különbözõ áramlatok
és aki nem fér bele éppen az aktuális áramlatba, az nem kap lehetõséget. Nem
látnak benne pénzt, mert a zene is csak egy nagy iparág lett, mint a szõrmegyártás,
vagy a gépkocsigyártás. A rockzene az meg amúgy is egy rétegzene volt szerintem
mindig is.
Szóval szerinted valahol politikai oka is volt ennek a világ-eltolódásnak?
Húha, nem akarok politizálni....
Nem is kell... igazán azt hiszem, külföldön kissé feljebb megy a rockzene
megint, túlvan a mélyponton. Ez az emelkedés begyûrûzhet hozzánk is?
Nagyon remélem, hogy így lesz...de amikor bejöttek a gépzenék, egyszerûbbé
váltak a dolgok. Nem egy egyszerû kérdés. Én nem szeretem a gépzenét, de nem
tudom, hogy lesz. Különbözõ érdekcsoportok kezében van a televízió, a rádió,
meg úgy általában a minden a világon, legyen szó bármirõl...Aki nem áll olyan
szinten, nincsenek olyan ismeretei, hogy önállóan tudjon szelektálni, hogy mondjuk
átmegy a szomszédhoz és megnézi a régi bakelit lemezeit, akkor az csak azt fogja
hallani, amit a rádió, a televízió nyom, azt a tizenöt-húsz zenekart fogja csak
ismerni, megvenni is. De ennél sokkal bonyolultabb ez, lehetne róla beszélni
hajnalig is.
Érdekes dolog ez a tíz év, kerek évszám, meg ilyenek. Az emberek ilyenkor
fordulópontokat szoktak keresni, szerinted mi volt a Stonehenge életében a legnagyobb
fordulópont? Mi az az esemény a zenekar történetében, ami meghatározta, hogy
milyen irányba menjetek?
Az én véleményem szerint az, hogy dallamos lett, és pont úgy lett dallamossá,
ahogy az lett! Megjegyezhetõbb lett, de mindenképpen a dallamokban van elásva
minden.
A közönség a koncerten melyik nótát veszi a legjobban?
Beszélgettem én több emberrel, s az a helyzet, hogy mindenkinek más a kedvence.
Van olyan, aki mindig meg van ezért a két-három nótáért õrülve, a Between-t
nagyon szeretik, a Wendigo-t nagyon szeretik, inkább ez a kettõ az, amirõl hallottam,
hogy "Fú ezek mennyire jók!"
És miben tûnik ki ez a kettõ a többi közül?
A Between talán a dallama, a megjegyezhetõsége miatt. A Wendigo-ról nem
tudom, nekem más véleményem van róla, hozzám nem áll annyira közel.
Milyen többletet teszel Te bele egy dalba, ha látod, hogy a közönség máshogy
reagál rá?
Huhú, hát a szívemet! Mert azt nagyon lehet hallani, ha valaki éppen szívbõl
játszik, vagy, ha fáradt, ha dekoncentrált, szóval mindenféleképpen a dinamikai
különbségek lesznek nagyobbak. Tehát akkor egy-egy résznél sokkal jobban robban,
mert sokkal jobban odaüt az ember, és nem azért, hogy szétverje a dobot...
Miért lettél dobos?
Ez egy érdekes dolog, én énekeltem általános iskolában, és úgy gondolom,
hogy egy nagyon jó énekes lehettem volna, hogyha mondjuk a tanárok is jobban
odafigyelnek. Énekversenyt is nyertem általános iskolában, az országos döntõre
csak azért nem jutottam ki, mert kihagytam egy versszakot...De szerintem a hallásom
az, ami inkább mûködik. Meg hát tényleg, gyerekkorom óta szól a zene otthon
állandóan, apám, amiket hallgatott, meg amikor még nem tudtam olvasni szín alapján
választottam, kértem egy lemezt, hogy tegye föl, mert tetszett borítója, szóval
így abszolút véletlen módon. Hogy miért lettem dobos? Egyszer láttam egy mûsort,
talán a Leg, leg, leg... volt, már nem tudom, és három fickó dobszólózott, már
nem is tudom, hogy kik voltak... de nagyon megtetszett, és akkor elkezdtem dobolni.
Szorgalmasan ráfeküdtem, és így azért azt hiszem, kijött belõlem valami.
Szerinted a tehetség, vagy a szorgalom a fontosabb tényezõ abban, hogy "el
tudja adni" magát egy zenész?
Azt hiszem, egy harmadik: a szerencse...A tehetség és a szorgalom valamint
a szerencse, no meg az arc. Most ne a nagyképûségre gondolj! Egy önmenedzselõs
dolognak kell lenni, hogy érezze a saját munkájának a jelentõségét. Fontos nagyon
a tehetség is és a szorgalom is, mindenféleképpen kell, hogy valakibõl jó zenész
legyen.
Te milyen oldalon érzed magad ebben a tekintetben?
Jujj, és ez be fog kerülni? Hmmm. Asszem a tehetségemmel nincs gond, a
szorgalommal se, csak sokszor szétdarabolom magam, nem mindig találom el a helyes
arányokat az életemben. Vagy nagyon ráfekszek valamire, és akkor ha a szemem
kifolyik, akkor is az megy, vagy pedig nem. Szóval az a baj, hogy annyira spontán
vagyok szerintem, mint ember is, úgy az életemben, hogy ha jön egy érzésem,
akkor az a legfontosabb, akkor az dominál. Éppen ezért nem vagyok annyira kiszámítható,
talán ezért is illeszkedem nehezen néha a Stonehenge zenéjébe, vannak néha súrlódások,
mert tényleg nem vagyok ilyen, tehát nem dobolom el kétszer ugyanazt a nótát
ugyanúgy, jellegében ugyanaz, de nem mindig ugyanakkor próbálok ütni. Lehet,
hogy ez jó, lehet, hogy ez rossz, vannak ebbõl súrlódások, de azt gondolom,
mindig megtaláltuk ebbõl a közös kiutat.
Mikor kezdtél el dobolni?
Hú, hogy mikor? Tizennégy éves koromban, a zeneiskolában akkor kezdtem
el járni dobtanárhoz. Nem volt dobcuccom, semmi nem volt, egy-két évig ott ugye
bejárogattam órára, megtanultam kottát olvasni, nagyjából ennyit tanultam meg,
ott többet nem. Akkor bekerültem egy zenekarba, teljesen mindegy, hogy kik voltak
azok, az ember ugye valamikor elkezdi, elkezdtünk próbálni, ott volt egy dobcucc,
azt se tudtam, kié. Volt egy pár saját dobverõm, ugye, és nekiálltam szétverni
a dobot... No nem nagyon, csak ugye elkezd az ember kalimpálni, sokszor most
is úgy érzem, hogy akkor zenéltem a legnagyobbakat, holott egy rakás szar volt,
amiket akkor játszottam, de mégis akkor volt egy olyan feelingje, ami az elején
megsokszorozza az élményt. Hót rosszakat játszottam akkor, meg vacak volt az
egész, de mégis volt, hogy amikor elkezd játszani az ember...szóval érted. Asszem
95-ben lett hangszerem, akkor álltam neki úgy inkább foglalkozni vele. Volt
egy nagyon fölívelõ rész úgy 98-99-ig, és amikor a Stonehenge-be beszálltam,
akkor jártam egy nagyon jó tanárhoz, Nesztor Ivánhoz, akkor kinyílt a fejem
tõle, õ egy kiváló pedagógus, õ nyitotta ki a fejemet, akkor kezdtem el magamtól
játszani, most ez egy kicsit háttérbe szorult. Úgy érzem most inkább a technikai
oldallal foglalkozom ebben az elmúlt másfél-két évben. De elkezdem majd fejleszteni
megint magamat. Nem tudom, ki látott két éve, meg ki látott mostanában, de most
nem játszom annyit, mint akkor.
Mennyire érzed szükségét annak, hogy többet játsszál? Úgy értem, hogy valami
mást is csináljál, ahol tényleg csak magadat valósíthatod meg?
Hát, természetesen. A szabad improvizációk vonzanak...
Én tisztában vagyok azzal, hogy neked milyen dzsesszes irányultságaid voltak.
Ez mennyire van meg most benned?
Háttérbe szorult az utóbbi két évben, nem is hallgatok annyi dzsesszt.
Teljesen más zenei közegbe kerültem. Ugye elõtte az Oláh Sanyiékkal volt egy
próbálkozásunk, nagyon szabad dolog volt, akkor kezdtem el az Ivánhoz járni,
de mire nagyjából lehetett volna abból valami, hogy én kiforrjam magamat, akkor
megszûnt a zenekar... És akkor jött be a képbe a Stonehenge, igen ám, de az
meg egy teljesen más zenei szemlélet!
Miért döntöttél a Stonehenge mellett? Kihívásnak találtad, hogy velük játssz?
Nem láttam akkora nevet még akkor a zenekarban, nekem nagyon megtetszett
a zene, az Angels demót hallottam, és egyszerûen négy hónapig állandóan ment
otthon, naponta kétszer is...Kaptam a Balázstól egy kazettát, beszéltem is vele,
akkortájban voltak stúdióban, asszem, és nagyon tetszett, még akkor is, ha csak
három nótáról volt szó. Szóval lehetett volna egy fecskének is nevezni, ami
csinált egy rövid nyarat, de aztán hála Istennek ennek a nyárnak lett folytatása.
Úgy éreztem, hogy egy olyan váltás volt, olyan valahol éles váltás, hogy még
akár a Rambling-hez képest is, de ha az azelõtti demót nézem, ahhoz képest is,
ennyire a dallamok jöttek ki, nem is akárhogy! Szóval nagyon megtetszett.
Ha a jó tündér eléd állna, meglengetné a varázspálcáját és megkérdezné "Kristóf,
hol szeretnél dobolni az életed hátralévõ részében?" , szóval mit mondanál
neki?
Nem tudok ilyet mondani...Hát a Stonehenge-ben szeretnék dobolni... Hogy
ki lenne még? A Pat Metheny lenne a másik, aki biztos, hogy nem jönne össze,
de hát ugye ezek csak fikciók...Ennek kb annyi esélye van, mint, hogy a Pat
Metheny itt az ablakon bevillantson a csíkos pólójában és mondjam neki: Helló,
gyere már be, kérsz egy szenyót? S õ meg bejöjjön az ablakon át... Május 31-én
egyébként lesz koncertje... Ezért dolgoztam ma, vasárnap is, erre gyûjtök...
Õt tartom egy olyan elõadónak, aki amihez nyúl, abból arany lesz... Ilyen nagyon
kevés van. Sajnálom, hogyha kihagytam valakit. De én tényleg õt tartom egy olyan
mûvésznek, aki egyedi, száz évben egy ilyen van a mûfajában, amit csinál...Õ
dzsesszgitárosként indult, aztán eljutott oda, hogy kialakított egy saját stílust,
ami azért ezen túlmutat, egy dallamos stílus, olyan, amit rajta kívül senki
nem csinál, és egybõl meg lehet ismerni. Tehát ezért szeretem és tisztelem nagyon.
Olyan arányokkal, meg olyan dallamokkal dolgozik, amikbõl mindig csak annyi
van, amennyi kell, és mégis úgy kerek, ahogy van. Jan Garbarek is egy abszolút
ilyen kategória, a maga nemében õ is óriási, sok ember van, aki ilyen persze.
No váltsunk kicsit témát. Amikor Daniel Gildenlöw-vel csináltam interjút,
õt megkérdeztem, mit gondol a Stonehenge-rõl. Te mit gondolsz a Pain Of Salvation-rõl?
Mint embereket, sajnos különösebben nem ismerem személy szerint. Rövid
találkozásunk volt a Summer Rocks-on valamint ugye a Daniel itt volt. Az biztos,
hogy egy nagyon korrekt társaságról van szó, egymás között is, meg a videón
is átjön, amit az Ádám odakinn fölvett, látszik, hogy egytõl egyig nagyon jólelkû,
barátságos, nyitott emberek. Daniel is egy nagyon érzékeny figura, õ írja a
nótákat, majdnem az összeset. Én különösebben progresszívnek õket nem tartom,
szóval ettõl függetlenül van egy kiváló énekesük, ez viszi, és ez annyira erõteljes,
annyira erõs, annyira egyéni énekkarakter, tényleg megérdemlik a sikert! No
és persze nagyon jó nótákat is írnak. De tényleg nem érzem annyira progresszív
zenekarnak õket, mint mondjuk egy King Crimson-t.
A Remedy Lane-t mennyire szereted?
Hihi, hát csak háromszor sikerült meghallgatnom, mert Somogyi Zoltán barátomnak
kölcsön adtam, és azóta nem láttam viszont...ez másfél-két hónapja volt, szóval
majd azért szeretnék végre hozzájutni... A Jézus Krisztus Szupersztár viszont
abszolút hozzájuk való, a Daniel hangjához, szerintem, szívesen megnézném velük!
Ha jól tudom, több koncertjük van Európa-szerte, Daniel a Jézus.
Milyen érzés volt, amikor a Szigeten odaállt eléd énekelni?
Furcsa érzés volt, jó volt nagyon, csak kár, hogy halkabbra volt keverve
az õ hangja, le volt húzva az õ mikrofonja, mint vokál mikrofon funkcionált,
szerintem úgy jó 30 %-kal halkabban szólt. Nagyon jó érzés volt, de akkor úgy
igazából föl se fogja az ember. Talán túlságosan is természetesnek tûnt, hogy
ott van. Nagyon fontosnak tartom, hogy õ egy nagyon tehetséges ember, és emellett
nem törtetõ! Sajnos Magyarországon a zenészekre ez nem jellemzõ... Itt a zenekarok
közt nincs összetartás, a második vonalú stílusokban is a zenekarok inkább egymás
ellen dolgoznak, ha nem is kimondva, de nincs összetartás. Nem akarok zenekarneveket
mondani...
Kik azok a magyar zenekarok, akikkel szívesen vagy együtt színpadon, akikkel
jólesik, ha együtt emlegetnek?
A Da Capo-s srácokat például nagyon szeretem emberileg, velük szívesen
megyek játszani bármikor, velük nem voltak olyan tapasztalatok, mint ellenkezõ
esetben, és nem akarok nevet mondani...Volt, akikkel szívtunk egyet pár éve,
elmentünk játszani az õ meghívásukra, aztán még csak színpadra sem kerültünk,
mert a helyi zenekar nem volt képes minket fölengedni a színpadra, holott mi
emiatt leutaztunk x kilométert. Szóval nincs összetartás, mindenki a saját kis
pecsenyéjét próbálja sütögetni, sütögesse is, ezzel nem lenne gond, de igazából
nincs itt akkora piac, Magyarországon, amiért érdemes lenne bármi ilyet is tenni.
Szóval sokkal több kapcsolat mérgezõdött meg így körülöttem, zenekarok, emberek
között az utóbbi pár évben, szerintem nincs értelme. Aki tehetséges, az elõbb-utóbb
úgyis feltûnést fog kelteni, úgyis meglesz a gyümölcse, lehet, hogy nem itthon,
hanem külföldön, de meglesz.
Gondolod, hogy emiatt is kívánkoznak a magyar zenekarok külföld felé, hogy
itthon nem tudják maguknak megteremteni azt a fajta zenei egzisztenciát, elismertséget
épp azért, mert egy ilyen szétforgácsolódott világban kénytelenek lenni?
Rengeteg zenekar alakul minden évben Magyarországon. És minden zenésznek,
titkon, úgy az agya sarkában megfordul, hogy egyszer talán, de nem biztos, de
mégis, de jó is lenne! Különben nem venné föl a dobverõt. Ugyanakkor tudja is,
hogy ez nehéz, és sajnos mi magyarok nem tudunk örülni a másik sikerének.
Mit gondolsz, nem adják föl sokan túl korán, akik nagyon tehetségesek -
talán a magyar zenei oktatási rendszernek is köszönhetõen - szóval nem vesztik
el hamar a türelmüket, kitartásukat?
A magyarországi helyzetek is beleszólnak ebbe rendesen, hiszen, ha valaki
elkezd zenélni, ráfektet erre nagyon sok idõt, de nem kerül bele egy olyan környezetbe,
ahol a tudását, tehetségét kamatoztatni tudja, esetleg még valamilyen szinten
magát ebbõl fönn is tudja tartani, akkor más munka után kell néznie. Ekkor viszont
annyit dolgozik, hogy amellett már nem lesz ideje a zenével foglalkozni, és
a legtöbben így hullanak ki, és ez elég szomorú.
Azért nyugaton sem ideális a helyzet egy kezdõ zenésznek, ott is dolgoznak
addig, amíg mondjuk a sokadik lemez átütõ sikert ér el. Mi mások vagyunk, hamarabb
feladjuk?
Talán nem merjük mi magyarok elhinni azt, hogy nekünk is lehet szerencsénk.
Igaz, a körülmények is mások, és mindenki másképp reagál erre. Az anyagi vonzata,
oldala a dolognak, szóval ha nyomorúság van, ha fillérezni kell, az nagyon meg
tudja keseríteni az egykori lelkesedést. Amikor az ember már tizenötödször is
bukik a dolgokon, akkor elgondolkozik, hogy érdemes-e, érdemes-e elmennem koncertezni,
muszáj-e autóba ülni, benzint fizetni a saját pénztárcádból, és ennek esetleg
az lesz a vége, hogy nem megyek el játszani. Nem fog aztán motiválni már, mert
azért szerintem nem próbál senki, hogy magának zenéljen. Meg magasabb érdekek
is vannak persze.
Eléggé negatív dolgokat mondtál most. Akkor mégis mit érzel, mi az, ami
miatt érdemes naponta fölvenned a dobverõt?
Az érzés miatt, amikor játszom, ha zenélek. Például most játszottunk Fehérváron
a sörsátorban, voltak talán ötvenen, de az az érzés, amikor játszunk, ha szól
a zene, s jönnek az ember fejébe a dolgok, azt rá tudja tenni a hangszerre.
Ezért érdemes! Meg hogyha még jól is sikerül, ha odajönnek, gratulálnak hozzá,
jó érzés ezt odatolni az arcba. Stonehenge esetében meg jó az a tudat, hogy
Magyarországon ilyen zenét nem játszik senki, hasonlót is, nyolcvanszor gyorsabbat
is, de ilyet senki.
Apukád mennyire büszke rád?
Örül, hogyha valami jót olvas, de talán annyira nem bízik az egészben.
Talán a koránál fogva, de õ úgy érzi, nem jó, hogy ezzel nem keresek, éjjel
érek haza, egyszóval apukaként viselkedik. Nagyon jó apuka egyébként, nem azzal
van a probléma. Volt, amikor büszkén mutogatta, amikor meglátott az újságban,
megsimogatta a fejemet, hogy "jól van kisfiam, jól van" s láttam rajta,
hogy nagyon örül.
És a Balu?
Öcsém? Õ keni-vágja a témát, nagy kritikus is, megjegyzem egyébként jogosan,
ha otthon hallgatunk próbatermi felvételt, azért tesz észrevételt. És akkor
ez többnyire be is jön, jó meglátásai vannak. Kívülállóként teljesen korrekt.
Mit hallgatsz akkor, ha nem a Stonehenge-en jár a fejed?
Etno alapú dolgokat, például Tin Tin Quartett-et, Binder Károlyt. A Pat
Metheny filmzenéjét hallgatom. Igyekszem töltõdni, próbálok szerezni élményeket,
aki korábban kicsit háttérbe szorult, hogy ne legyen görcsös a játékom.
Dobosként kit tekintesz példaképednek?
Minden olyan zenész a példaképem, akik egyedit tettek le az asztalra, és
ez nem csak dobosra vonatkozik. Nagyon szeretem a jó dobosokat hallgatni, sok
nagyon jó dobos van, de nem nagyion tudnék nevet mondani, talán a Borlai Gergõt,
õ egy nagy favoritom Magyarországon, pont azért, mert úgy közelít, ahogy közelíteni
kell. Olyan nevelést kapott, öt éves kora óta ezt csinálja, rengeteg szorgalma
is van, õ mindenképpen.
Térjünk vissza a zenekarhoz. Ki a tagok közül az, aki legközelebb áll hozzád
emberileg?
Mindegyikõjükkel közeli viszonyom van, bár mindenkivel voltak már afférjaim,
voltak bensõségesebb beszélgetéseim is, úgy érzem, hogy mindenkihez egyenlõen
álok hozzá.
Mennyire stabil, mennyire tekinthetõ véglegesnek ez a Stonehenge felállás?
Úgy gondolom, hogy ezzel a munkamódszerrel ez a csapat remekül tud mûködni.
Nem hiszem, hogy túlélne már több tagcserét. Vagyis lehet, hogy túlélne, de
ne érts félre, nincs errõl szó, csak valahogy remekül kialakultak a dolgok a
nagyjából 3 év alatt.
Mennyire motorja ennek a dolognak Balázs?
Mindenképp az egyik mozgatórugója. Nem tudom, hogyan volt korábban, de
az Angels demó java része hozzá kötõdött, de amióta én vagyok, sok minden változott,
sok mindent hoztunk együtt a lemezre is, aztán jött a Berci, neki is vannak
jó ötletei, annak ellenére, hogy õ is zenél máshol is. Tehát kiegyenlítettebb
lett az egész, de a döntõ szót a Balázs mondja ki, ám nincsenek nagy különbségek.
Meghatározó dolognak tartod, hogy a BZ bekerült a csapatba?
Biztos, sõt, kétségtelen, hogy nagyban hozzájárult az elõrelendülésünkhöz.
Ahhoz, hogy a megálmodott dallamok megszólaljanak, õ mindenképp kellett. Nagyon
pozitív, kellett õ nekünk.
No, akkor edd meg végre a szendvicsedet, asszem nem jut más eszembe, amit
tõled kérdezhetnék. Az eddigieket meg nagyon köszönöm!
Interjúm másik felét Bátky "BZ" Zolival tudtam
megcsinálni, a május hetediki veszprémi koncert elõtt, nagy izgalmak közepette,
mivel némi technikai nehézség adódott Balázs erõsítõjével, szóval mindenki futkozott,
intézkedett, szerelt, Zoli volt az, aki tudott rám idõt szakítani s ezzel egy
régebbi ígéretének is eleget tehetett egyúttal.
Ugye a macskáid sztorijairól van szó, akkor vágj bele, légy szíves!
No, van a Sába, aki lány alapvetõen, ezért nincs is kiherélve, de õ is
ki van pakolva már szegényke, meg van a Szamóca, aki fiú volt és hát már nem
az. Két külön sztori van tehát. Elõször a Szamóca kiherélését mesélem el. Igazából
nem is a macska herélése volt a fõ attrakció, hanem az, hogy minderre egy betegsége
miatt került sor. Nem tudom, három éve, négy éve volt, amikor így hirtelen novemberben
leesett a hó. Úgy nézett ki, hogy fölvittem a Rózsadombra Pesten egy állatorvos
cimborámhoz az állatkát, ahol ugye elaltatták és elkezdték vágni. Hát én ezt
nem néztem, mert hát horrorfilmet végignézek, de mondjuk egy injekciós tûtõl
én már eldobtam magam, fõleg, hogyha szegény macskámat vágják-szabják. Az a
lényeg, hogy egy ilyen paraván mögött álltam, a másik oldalán nyesték a macskát,
egyszer csak azt hallom, hogy a cimbora, aki egyébként réges-régóta praktizáló
állatorvos, örömujjongásban tör ki, és ordít, hogy "Ez nem lehet igaz,
ez gyönyörû!" Én meg gondolom: Ebben mi lehet a gyönyörû, folyik a vér,
meg minden, és akkor szól, hogy "Gyere be, gyere be!" mondom, majd
ha végeztél, én most be nem megyek. Jó, egy idõ után azt mondja, "Összevarrtam,
jöhetsz", én átmentem, és a kezében volt két ilyen kis rózsaszínû bigyó,
ilyen golyóka, aminek én nem tulajdonítottam túl nagy jelentõséget, õ meg így
nézte, mint egy fétist, meg mondta, " Te jó Isten, ez gyönyörû!" .
Mondta, hogy ekkora macskaheréket még gyakorlatilag nem látott az életében,
és ez ilyen méretbeli szupersztár.
Én lepõdtem meg a legjobban, amikor megkérdezte: "Megtarthatom? Ugye nem
akarod hazavinni?" és hát azért eléggé furcsának tûnt a dolog, mert nem
tudom magamat elképzelni, ahogy a macskaheréket nézegetem a formalinos üvegben,
ezért mondtam neki, hogy megtarthatja.
Többször is találkoztam vele azóta, és újságolja, hogy azt mindenkinek mutogatja,
és az állatorvos kollégái elõtt ez a büszkesége, a csodájára járnak a dolognak,
szóval ez hihetetlen!
Ezek után a Szami az egy nyolc kilós állat, szóval kicsit megtermett a fajtájához
képest, mondták, hogy õt úgy kell hazavinni, mivel egy hülye altatót kapott,
nagyon óvatosan, hogy figyelni kell, hogy rendesen lélegzik-e, nem fodul-e véletlenül
a hátára, meg ilyen hasonlók. Éppen ezért elindultam lefele a Rózsadombról,
de amikor kiléptem az ajtón, akkor azt láttam, hogy mikor bementem, még semmi
hó sem volt, most meg vagy 10 centi esett, mindez éjszaka, jéggé fagyva, gyakorlatilag
az autót csak addig indítottam be, amíg elindult, utána már ment magától. Megpróbáltam
a padka mellett menni, hogy egyáltalán ne induljak el nagyon és közben persze
egyik kezemmel vezettem, a másikkal a macskát fogtam, és akkor így értünk haza.
Szóval a herélésnek ez a története, és örülök, hogy meg is maradt a macska.
A másik sztori az pedig a szegény Sábának a mûtétje volt. Õ egy kis négy kilós
karcsú állat, és az úgy nézett ki, hogy akkor derült ki, hogy szegénynek méhgyulladása
van, mikor is egy napra voltunk egy görögországi úttól. Szegény macskát kipakolták,
miután kipakolták maradt belõle kettõ kiló, de az is a macskakosárral együtt,
és hazavittük, kezdett ébredezni. Már este volt, és másnap reggel hatkor indultunk
Görögországba. Szóval kezdett ébredezni, be volt kötve, s akkora vágás volt
rajta, mint majdnem az egész macska, trombita volt a fején, és nagyon vigyázni
kellett, hogy amikor fölkel, ugye részeg, nehogy az legyen, hogy elesik, kiszakad
az egész és vihetjük vissza. Lefeküdtem a földre mellé, betakartam egy pokróccal
és rajta volt a kezem. Az volt igazából a poén, hogy amikor fölkelt és el akart
esni, akkor én is fölkeltem, visszafektettem, betakartam megint, és ez mindig
akkor volt, amikor én épp elaludtam, szóval másnap amikor indultunk Görögországba,
úgy ültem be a gépjármûbe, mint aki gyakorlatilag síneket krampácsolt egész
éjjel. Az volt még az érdekes, hogy szerencsétlen Sába, fénykép kellene, hogy
mutogassam, szóval tök fekete az egész macska, ugye az egész hasát leborotválták,
alatta a rózsaszín bõre, és bekenték valami ezüstszínû szarral, hogy fertõtlenítse.
Szóval ilyen teljesen ufó módon nézett ki, és legalább két hónapig tartott,
míg kinõtt rajta a szõr, és szerencsétlenen folyamatosan mindenki röhögött.
Sajnos nem fényképeztük le, de ezt egyszer mindenki próbálja ki, persze mûtét
nélkül!
Köszi a sztorikat, szerintem mindenki jót fog szórakozni rajtuk... De most
maradjunk a Stonehenge-nél: mit jelent neked ez a tíz éves születésnap?
Nekem biztos, hogy annyit nem jelent, mint a többieknek, mert én nem voltam
benne mind a 10 évben, én 3 és fél évben voltam benne. Én azt mondom, hogy ez
tulajdonképpen valahol a Bóta Balázsnak a születésnapja, és mindazoknak az embereknek
a születésnapja, akik benne voltak a Stonehenge-ben. Nagyon nagy ötletek voltak
a régi Stonehenge-ben is, szoktam folyamatosan hallgatni a régi demókat és én
azt hiszem, ez a tíz év most inkább azt jelenti, hogy most, hogy az elsõ lemez
kijött megemlékezzünk ezekrõl az évekrõl. Ez az elmúlt tíz év, az egy következõ
tíz évnek a kezdete.
Mit gondolsz, a Balázs honnan nyeri azt a rengeteg energiát, amivel képes
volt fönntartani ezt a zenekart annyit gondon, tagcserén keresztül, tíz éven
át?
Igazság szerint nem tudom, hogy honnan nyeri, én csak annak örülök, hogy
nyeri folyamatosan. Nagyon sokszor gondoltam már abban a három és fél évben
is, amióta én benne vagyok a zenekarban, hogy elég, ezt így nem lehet tovább
csinálni, és ezzel együtt, hogy vittük tovább, ez ilyen csoda szinten mûködik.
Szóval szoktuk mondani, ha ezt túléltük, mindent túlélünk! Remélem ez lesz!
Mennyire valósítod meg te önmagadat azzal, amit csinálsz itt?
Én azt mondom, hogy nagyon. Természetesen vannak olyan ötleteim, amiket
nem lehet a Stonehenge keretein belül megcsinálni, mert egy annyira határozott
irányvonallal rendelkezik a zenekar, amibe bele kell férni. De az a jó, hogy
a Stonehenge próbán automatikusan Stonehenge nóták születnek, de megvannak azok
a projektek és azok a módszerek, ahogy én a további ötleteimet el tudom pakolni.
Igazából van egy szólólemeznyi anyag, amit majd egyszer ... semmi prioritása,
mert a Stonehenge a fontos, száz százalékon, ha majd éppen idõ lesz rá, ha majd
valakit érdekel, akkor majd meg fogom csinálni, az emberek is megvannak rá.
De ami most nagyon fontos, hogy már látom a következõ Stonehenge lemeznek az
irányvonalát, a hangulatát, és ebbõl tartok most mindent fontosnak.
És milyen lesz ez az irányvonal?
Nagyon nehéz errõl beszélni, én azt tudom csak, hogy Stonehenge, tehát
egész egyszerûen az az esszencia lesz benne, ami. Lehet, hogy megoldásaiban
más lesz, meg ugye H húrra le vagyunk hangolva most már, meg mindenféle más
megoldások érkeztek innen-onnan. Én is más énektechnikát próbálok még belerakni
mindebbe. Pont ebbõl a sokszínûségbõl egy teljesen egységes, olyan hangulat
jön ki, ami az elsõ lemezen szereplõ dalokat is jellemezte. Igazából nem is
a technika, nem is a hangok a lényegesek, hanem az, hogy mit érez az ember,
amikor hallgatja. És e téren pedig ugyanez lesz!
Honnan veszed a dalszövegekhez az ötleteidet?
Igazából vagy azokból a dolgokból, amik velem megtörténnek, vagy amiket
elképzelek, mert ugye én egy ilyen fantáziadús gyermek vagyok. Próbálom ezeket
úgy megírni, hogy egyrészt nekem is jelentsék azokat a személyes dolgokat, amik
alapján íródtak, de mindenki más is bele tudja képzelni azt, amit igazából neki
jelent. Nagyon jó, hogy sokan odajönnek hozzám, és elmondják azt, vagy megírják
például, hogy nekik mit jelent ez vagy az a dal, és ez egyrészt nekem egy hihetetlen
jó érzés, mert így látom, hogy másokat hogy érint, amit csinálok, nagyon jó
érzés látni, hogy ennyire meg tudja indítani a fantáziájukat. Nem egyértelmûen
lefordítják a sorokat, hogy ezt jelenti, hanem van egy saját világ, amit õk
kivesznek ebbõl.
Hát akkor nagyon szépen köszönöm, hogy itt a sok izgalom közben idõt szakítottál
rám, Zoli!
Hallgassatok sok Stoneghenge-t!!!
Sok sikert a következõ tíz évhez is!
Gyebnár Mónika