A Raunchy-t a 2002-es (számomra abszolút favorit) debüt Velvet Noise és a szintén zseniális Confusion Bay óta teljes meggyõzõdéssel kedvenc zenekaraim között tartom számon a dán Raunchy-t. A 2. lemez után jött egy énekescsere... Na ez az (no meg a 3. lemez), ami egy zenekar életében mindig víválasztó... Illetve a Nuclear Blast is kidobta õket...
Nem kis várakozással tekintettem az új lemez elé. Nem mondom, a borító elég csinos darab... lássuk mit rejt maga a lemez!
Hallgatom, hallgatom... és egy egyre növekvõ kérdõjel kezd kirajzolódni a homlokomon. Sajnos. Elmaradt a katarzis, a berobbanás, ami eddig jellemezte a lemezeket. Elmaradt. Sajnos. Igazi iparosmunka, mondhatnám. Nem rossz, de az elõéletet tekintve viszont kevés. Az új énekes (Kasper Thomsen) hozza, amit kell, üvölt is, meg énekel is (a szintis sráccal együtt), de valahogy nem sikerült annyira emlékezetes riffeket/dallamokat/szövegeket összerakni, mint anno. A hármas track, a Phantoms üde színfolt, ahogy kezdõdik, a verze például abszolút telitalálat (klip is készül a dalhoz) de aztán detto ugyanaz minden. A refrén azért meg kell hagyni, korrekt lett, de valahogy az egész lemezt tekintve hiányzik valami... Talán Lars Vognstrup? A fene se tudja. A folytatásban jönnek a dalok, én meg továbbra is értetlenkedek. Talán túl nagyok lettek az elvárásaim? Lehet. A hangzás amúgy oké, persze, hisz Tue Madsen volt ismét a mixer. A Phantoms után valójában csupán a hatodik szám (Live the Myth) katonás kezdésénél kapom fel a fejem. Na de viszont az ezt követõ City of hurt az, amire azt mondom végre, hogy: NA EZ FASZA!!! Az ének igazán király, van a dalnak húzása, lüktetése. Igazából ezt kéne a jövõben eröltetniük a rácoknak, hisz mindig is az efféle számok ütöttek a legnagyobbat a Raunchy-tól. A City of Hurt a lemez legjobbja szerintem, táncolható, igazi fogós darab. Más számot nem is nagyon tudnék kiemelni. Vannak dalok, ahol mondjuk fasza a refrén, vagy jól indul, netán zárul, de úgy komplett szám sajnos nem fogott meg igazán több.
Összességében azt kell, hogy mondjam, csalódás lett a Deat Pop Romance. Vannak, akik ujjongva hirdetik, milyen jó, hogy egy ugyanolyan énekest találtak, mint aki volt. Ez legalább akkora baromság, mint hogy valaki szerint Howard ugyanúgy énekel a Killswitch-ben, mint elõdje, Jesse. Most nem akarok mindent az új énekes nyakába varrni, mert igazság szerint arról van szó, hogy egyszerûen nem mûködnek a dalok. Kíváncsi vagyok, mi lesz a bandával, én kívánom nekik, hogy valami brutálállat megalemezzel ajándékozzanak meg minket a közeljövõben.
www.raunchy.dk
Csabi
| 
