rockgyemantok.hu

Blind Myself, CDT, SZEG
Summer Rocks - 2002. június 9.
Budapest, PeCsa

Azt már elõre lehetett tudni, hogy az év koncertje lesz a Slayer fellépése a Summer Rockson. Mondjuk éppenséggel nagy jóstehetség nem kellett hozzá... :-)
De kezdjük az elején. A három naposra sierült feszivál zárónapján a szervezõk nem gyengén megvárakoztatták a nézõket, mivel az elõre ígért 16 órai kapunyitást sikerült két órával elcsúsztatni, ami egyrészt bosszantó volt, másrészt a nézõk 80 %-a lemaradt a nyitó SZEG produkciójáról, mivel szinte rögtön a beengedést követõen már a színpadon voltak. Sajnálhatja, aki nem igyekezett mihamarabb a tett színhelyére, mert a debreceni csapat nagyon jó kis bulit nyomott. Két frontemberrel, plusz a bõgõs srác vokálozásával megtámogatott show-juk engem nagyon is meggyõzött, és a produkciójuk láttán csak azt tudom mondani, hogy tessék beszerezni a SZEG új anyagát, nem fog csalódást okozni!
Másodiknak a Cadaveres De Tortugas vette birtokába a deszkákat, élõ elõadásukat ezúttal egy kongás srác is erõsítette. A srácok pólójának hátán egyaránt hatos szám virított, és mielõtt elkezdték a bulit, mindhárman egymás mellett álltak háttal a nézõknek. Nyilván mindenki kitalálta, mi is jött ki mindebbõl. Hihetetlenül intenzív bulit csaptak a fehérvári srácok, akik szándékosan vették ezúttal kicsit keményebre a dalokat. Persó végig óriási vigyorral az arcán nyomult, de a többiek is becsülettel felszántották a színpadot. A pódium szélén álló Kerry King is elismerõen bólogatott a CDT láttán.
Két igen erõs banda után a Blind Myself következett. Ízlések és pofonok, meg miazmás, de nekem nagyon nem jött be a sajátos zenei performance-ük. Ahogy figyeltem, a közönség sem csápolt olyan lelkesen, mint Körmiék alatt, a körülöttem állók megnyilvánulásait pedig inkább nem idézném. Az igazsághoz tartozik viszont az is, hogy olyanokkal is beszéltem, akiknek tetszett a srácok bulija. Éppenséggel a színpadi teljesítmény nekem is nagyon bejött, de a zenével nem voltam kibékülve. De ez meg már az én bajom.
Hosszas, idegtépõ átszerelés és várakozás után színpadra lépett az a négy figura, akik miatt megtelt a PeCsa szabadtéri színpada. Amint a Slayer belekezdett a Disciple címû dalba (gy.k.: az új lemez nyitónótája) az esõ is rákezdett. Az égi áldás a buli közepéig ömlött a nyakunkba, de ez akkor szerintem igazából senkit sem érdekelt.
Az elsõ hangoknál úgy tûnt, hogy Araya mester hangja a szokottnál kicsit gyengébb, de néhány másodpercen belül helyreállt a rend a bõgõs torkában is. A War Ensemble volt a második, majd a Stain Of Mind következett. Meglepõ volt, hogy a Diabolus albumról ezt az egy dalt nyomták, a Divine Intervention-rõl pedig semmit... Az új lemez egyik dala, a Threshold következett, majd - legalábbis számomra - szívdobogtató percek jöttek, a csapat ugyanis visszament az idõben úgy 15 évet, és jött a zseniális Postmortem, majd rögtön utána a Raining Blood, ezt a blokkot a Hell Awaits zárta. Eddig a pontig még viszonylag nyugodtan álldogáltam, de ekkor kötelezõ volt bemozdulnia a nyakamnak... :-)
A Bloodline sem volt akármi, valami hihetetlen erõ áradt a hangfalakból! Volt aztán még (nem pontosan ebben a sorrendben) a Die By The Sword, a God Send Death, a Born Of Fire, a Spirit In Black, a Mandatory Suicide és a Seasons In The Abbys is, bár ez utóbbi elejét elfelejtették eljátszani... Nem maradhatott ki a Dead Skin Mask és a Chemical Warfare sem, ez utóbbi zárta a hivatalos programot. Természetesen következett a ráadás, elõbb a South Of Heaven, majd zárásként az Angel Of Death - Dave Lombardo zseniális lábdobjaival.
Hihetetlenül profi buli volt, kiváló hangzással és remek dalokkal. A King-Hannemann gitárpáros félelmetes precizitással pengetett, a doboknál Lombardo pedig - természetesen - csúcsformában volt. Tom Araya is a maximumot hozta, a tõle megszokott propellerezést sajátosan ellenpontozta a dalok közötti nyájas hangú konferálása. A végén még egy kis tréfát is megengedett, mert miközben a South Of Heaven nyitóhangjait nyomták a többiek, õ lazán egy minikamerával filmezte elõbb a közönséget, majd zenésztársait, és különösebben nem zavarta, hogy éppenséggel neki is pengetnie kellett volna valamit...
A Slayer jött, látott és tarolt: egyértelmû, hogy még mindig õk ülnek a metal világ képzeletbeli trónján!

Ákos