rockgyemantok.hu

Az év fesztiválja az év koncertjével - egy rövidke mondattal így lehetne összefoglalni az idei Szigetet. Ez így persze túl egyszerû lenne... egyrészt egy ilyen ismertetõnek az a célja, hogy aki nem volt ott, képet kaphasson, hogy mirõl is maradt le, másrészt aki ott volt, talán egy kicsit ismét átélheti - ha másképp nem, hát gondolatban - a történteket. A beszámoló persze szubjektív lesz, de ez elkerülhetetlen... Lássuk szép sorban:

Elsõ nap
A szervezõk a színvonal javítását tûzték ki egyik célul, és az elmúlt évekhez képest határozott javulást tapasztalhattunk. Elõre rettegtem a bejutástól, hiszen tavaly kb. két és fél órás közelharcot kellett vívnunk a belépõnkért, de idén már kultúrált módon, sátorban, egyszerre több asztalnál ment a jegykiadás. (A sajtójegyekrõl beszélek...) Bent a Szigeten is kellemes meglepetések vártak: több WC-t, több zuhanyzót találtam, a fontosabb utakra járólapokat tettek (az elsõ két nap kifejezetten jó volt - persze a por ellen sem ártott). A legfontosabb és legkellemesebb meglepetés azonban akkor ért, amikor az elsõ korsó sörömet kértem ki: mindössze 200 pénzt kértek érte!
No, de nézzük a lényeget, milyen zenei programokat tartogatott az egy hét:
Az elsõ nap magam is úgy voltam, mint rajtam kívül sokan - a zuhogó esõ elriasztott. Tudom, tudom, az igazi rocker az esõben is rocker, meg ilyenek, de lássuk be, már eljárt felettem a kor, a hajamat is levágattam, meg nõs vagyok, apuka, feleségem papucsa, stb... (bár ez utóbbi csak egy mondás, az apukán kívül azért félig-meddig igaz... :-)) Így sajnos lemaradtam a Sonata Arctica koncertjérõl, és amit a legjobban fájlaltam, a Beatrice-rõl is. A jelenlévõk egyöntetû elmondása alapján Feróék ismét jó alakítást nyújtottak, telt ház, éneklõ tömeg, minden, ami egy jó bulihoz kell. Sebaj, jövõre semmiképp sem fogom elmulasztani!

Második nap
A fesztivál helyszínének feltérképezése után a Hammer sátor felé vettem az irányt, hogy aztán majd egy héten keresztül lehetõleg a közelben dekkoljak... Bár az idõ még borongós volt, egy rövid nyári záport is kaptunk a nyakunkba, azért kezdett alakulni az idõjárás. Elsõ fellépõként a Sunseth Sphere búcsúkoncertjét néztem végig. Sajnálatos, hogy egy ilyen igényes zenét játszó, tehetséges csapatnak a körülmények miatt be kell fejeznie munkásságát, a búcsú mindenesetre szépre sikerült. (A feloszlás okairól lásd a csapattal készült interjút valahol a cikkek között.) Bár a koncert elején némi hangzásbeli problémák adódtak (Kyrah gyönyörû hangja alig hallatszott), a közepére helyrejött a dolog. A közönség is kezdett szép lassan szállingózni... A Garden Of Eden munkássát sajnos nem ismerem túl mélyen, de koncertjüket látva erõsen fontolgatom, hogy pótolom a hiányosságaimat. Az Árnyak már ismerõsebben csengett, és nagyon kellemes kis bulit adtak. Érdekes ellentmondásnak tûnik, hogy a csapat hanghordozóin igazi sötét, már-már lehangoló muzsikát hallhatunk, a színpadon viszont élet költözik a dalokba. Ezúttal is így volt, elsõsorban Robi remek frontemberi munkájának köszönhetõen. Az est sztárját, a My Dying Bride-ot már tömött sátor várta. A doom/death mûfaj egyik ásza ki is tett magáért, az angol csapat minden igényt kielégítõen szolgálta ki a lelkes rajongótábort. Az olyan dalok, mint a Cry Of Mankind, a Turn Loose The Swans vagy a The Dreadful Hours engem is elismerõ bólogatásra késztettek. Az õket követõ Nevergreen is kitett magáért. Bobék egy igazi best of mûsorral kedveskedtek rajongóiknak, akik mindezt intenzív hajlobogtatással hálálták meg.

Harmadik nap
A Fürgerókalábakat nem akartam megnézni, mert utájluk õket. Nagyon. Õk is minket. Szintén nagyon. Amikor találkoznuk, olyankor verekedni is szoktunk. És a ventillátort is direkt mi intéztük olyan alacsonyra anno... Mielõtt bárki is komolyan venné az elõbbi mondatokat, sietek leszögezni, hogy csak vicceskedtem. Ahogy Baliék is erre építik karierjüket. Remekbeszabott hangversenyük a szórakoztatás csimborasszója volt. Tényleg. Egyszer mindenképpen meg kell nézni õket, hogy utána alig várd a következõ FRL bulit! Szintén élveztem az Auróra koncertjét is. Vigi és csapata rutinos a fesztiválok terén és ezúttal sem okoztak csalódást az önfeledten pogozó punkoknak és nem punkoknak. Errõl jut eszembe: a korábbiakhoz képest viszonylag kevés kakastaréjos figurával találkoztam a Szigeten, és a húszforintosaimra is kevesebben pályáztak... A Depresszió amolyan üstökös-szerûen robbant be a hazai metal életbe, tegyük hozzá gyorsan: nem érdemtelenül. Most is bizonyítottak, a koncertjükkel rendesen lázba hozták a rajongókat, megteremtve a hangulatot az est sztárvendége számára, amely aztán nem úgy sült el, ahogy gondoltam volna. A szervezõk egyik legnagyobb baklövésének azt tartottam, hogy a Clawfinger a Hammer színpadon kapott helyet. Akkora tömeg verõdött össze, hogy még a sátor környékén is nyomorogni kellett, ezért túl sokat nem láttam belõlük. Sajnos, nem is hallottam, mert a technika ördöge ezen az estén bújt elõ, hogy áramszünetekkel "kedveskedjen". Így némi keserû szájíz maradt bennem a buli után, amit pár sör szervezetbe juttatásával próbáltam orvosolni. No meg az Action-nel. Alig egy hónapja láttam õket Mezõtúron, és bár ott sem voltak rosszak, itt azért rendesen kitettek magukért. Természetesen a Fehér és a Zöld album nótáira épült a mûsor, szerencsére jónéhány régi kedvenccel és néhány melltartóval fûszerezve... :-)

Negyedik nap
Szombat, hõség, sör, közönségrekord - ezek voltak a nap kulcsszavai. Kora délután az Agregator kezdett. Talán két éve láttam õket, akkor erõs nótákkal, ám viszonylag halványabb elõadással találkoztam, idén viszont már minden klappolt, látszott a rutin a csapaton. A Watch My Dying-ot is el tudtam volna képzelni egy kicsit késõbbi idõpontban, de a délutáni kezdés ellenére õk is remek produkcióval rukkoltak elõ. Ez volt az elsõ olyan nap, amikor huzamosabb idõt töltöttem a Nagyszínpad elõtt, mégpedig a Kispál és a Borz koncertjén. Bár a srácok nem kifejezetten sorolhatóak a metal kategóriájába, mégis mindig szívesen nézem meg õket. Tette ezt velem együtt több ezer szigetlakó, és nem is nagyon kellett csalódnunk. A Black-Out koncertjének csak a végét kaptam el, viszont a sátorban uralkodó forróságból arra következtettem, hogy egy jó bulit sikerült elszalasztanom... Hiába, ilyenek ezek a fesztiválok, az ember sajnos nem tud egyszerre több helyen is ott lenni. A Apocalyptica fellépése a tömeget tekintve hasonlított a Clawfingerére, szerencsére a finn csellisták megúszták áramszünet nélkül. Ezen a napon igazából még az Iron Maidnem fellépésére voltam kíváncsi, és bár a 2 Minutes To Midnight mégiscsak Dickinsonnal az igazi, így is jó volt hallani a metal-alapmûveket.

Ötödik nap
Az elsõ megtekintett fellépõ a Dirty Dance volt. A csapatnak Rob barátom a szakértõje, és õ azt mondta, hogy jó volt. És ha õ azt mondta, akkor az úgy is van! :-) Erre az estére két külhoni fellépõ is jutott a Hammer színpadra, elõbb a Circle II Circle lépett fel, élén a Savatge-es Zak Stevens-szel. Róluk korábban nem sokat hallottam, de a koncertjük meggyõzött, hogy azonnal pótolnom kell ezirányú hiányosságaimat. A korábbi napok tapasztalatai alapján rutinosan a sátorban maradtam, hogy az Annihilator-t bentrõl láthassam. Meglepõdve tapasztaltam, hogy a várt tömegroham elmaradt, ez persze nem jelenti azt, hogy Jeff Waters és csapata üres sátorban nyomta volna, sõt, csak én azt hittem, hogy megint nem lehet majd mozdulni a környéken. Persze, ma már nem sokaknak mond valamit az Alice In Hell lemezcím... Sajnos a hangzás elég pocsék volt, de mindegy, megszoktam, és onnantól kezdve egész élvezhetõ volt a buli. A Kalapács koncertjén is a nosztalgiának adtam át magam, és õszintén bevallom, hogy iagzából csak a régi Pokolgép dalok hoztak lázba. Egy Junkies koncerten sosem lehet unatkozni, így volt ez most is. A csapat ezúttal is együtt élt közönségével és együtt szenvedték a meleget is - pedig már bõven benne voltunk az éjszakában. Talán ebbõl is sejthetõ, hogy voltunk egy páran odabent...

Hatodik nap
Nem túlzok, ha azt állítom, hogy a kemény zenék szempontjából a legerõsebb nap a hétfõi volt. A Mindcontrol kezdett és a korai idõpont ellenére is elég sokat ácsorogtak már a sátorban. A hangzás sajnos itt is elég kásás volt, ennek ellenére a srácok rendesen feltúrták a deszkákat. Délután ötkor már közel telt ház várta a Replika fellépését, akik egy húzós bulival hálálták meg a közönség érdeklõdését. A koncert elején javarészt a Testbe zárt lélek album dalai szóltak, úgy a közepe táján egy elégedetlenkedõ õs-Replikás meg is jegyzte, hogy "sose lesznek régi számok?" Persze jöttek, így Csatóék elég rendesen lezúzták a nézõket. A Cadaveres De Tortugas pedig rátett egy lapáttal, intenzív mûsoruk végén kezdtem kételkedni, hogy a jelenlévõknek lesz-e még erejük a folytatáshoz, hiszen a java még hátra volt. Rendes tömeg várta a Nagyszínpadon a Tankcsapdát, Lukács, Cseresznye és Fejes Tomi pedig jött látott és tarolt. Sorra csendültek fel a legnagyobb TCS himnuszok, mindenki együtt énekelte õket, én mégis a következõ fellépõt vártam, de nagyon! Aztán eljött a pillanat, elkezdõdött minden Szigetek eddigi legjobb koncertje, hiszen több tízezer ember elõtt minden idõk legjobb metal csapata, a SLAYER lépett a deszkákra! Utóbb néhol azt olvastam, hogy nem szóltak jól, de ez szerintem badarság! Egyszerûen gyilkos bulit nyomtak Arayáék! Mivel gyakorlatilag az egész bulit végigtomboltam, így a számlistát nem nagyon jegyeztem meg, persze az olyan nóták, mint a nyitó Discipline, a War Ensemble, a Bloodline, a South Of Heaven, vagy a teljes (!) Reign In Blood lemez maradandó nyomot hagytak bennem! Másfél óra tömény erõ és energia áradt a színpadról és a hangfalakból. Tom viszonylag kevés átkötõ szöveget mondott (naná, hogy közben egyfolytában vigyorgott), itt most a ZENÉN volt a hangsúly. Az Angel Of Death ezúttal nem ráadásként hangzott el, de most is az egész ország hallhatta a nézõk mobiltelefonos közvetítése jóvoltából Dave Lombardo zseniális kétlábdobos kiállását, amely mintha gyorsabb és hosszabb is lett volna, mint a lemezen... Szavakban elmondhatatlan buli volt, aki ezt kihagyta, az meg is érdemli... :-) Vártam a Testament fellépését is a Hammer színpadon, hiszen õk is gyermekkorom kedvencei közé tartoznak. Sajnos a hangzás itt is rendesen betett, nem is pocsék, hanem egyenesen botrányosan rossz volt! Bekapcsoltam hát a fejembe épített magnót és így néztem végig Chuck-ék elõadását (headbangelésrõl a Slayer után szó sem lehetett... :-)) A Moby Dick is erõs bulit adott, Smici haja is növöget lassan, és új lemezrõl is említést tett a koncert közben. Sajnos elég rendesen csúszásban volt a mûsor, így az est zárókoncertjét adó Remorse egy órás késéssel és meglehetõsen megkurtított programmal állhatott színpadra. Kár, mert a hazai thrash egyik legjobb képviselõjérõl van szó, ráadásul az új felállást is most sikerült elõször megtekintenem. A srácok meglehetõsen merészen javarészt új dalokat játszottak, azokat viszont nagyon is jól. A végére azért maradt két ismertebb nóta is, az egyik a Vak vagy ember, a másik pedig egy, ezen az estén igencsak aktuális feldolgozás, az Over The Wall volt. A buli végén, hajnal ötkor éreztem ,hogy ez a nap ugyan az összes erõmet kivette, de ez a fergeteges metal orgia bõven kárpótolt a fáradságért!

Hetedik nap
Az utolsó nap metal téren igen zúzósnak ígérkezett, ömlött a nyakunkba a brutális death metal. Az elõzõ nap után az elsõ koncert, amit igazából rendesen megnéztem, rögtön a fõzenekar Napalm Death bulija volt. Höpölyögtek a gyilkos grind riffek, a hörgés-morgás, szóval mindaz, ami ezt a mûfajt jellemzi. Szó se róla, jó volt. A Christian Epidemic is kitett magáért, bár az õ muzsikájuk az évek során mintha kissé módosult volna, brutalitásból náluk sem volt hiány. Csakúgy, mint a fesztivált záró Monastery buliján. Az ismét aktív zalaegerszegi fogat méltó slusszpoénja volt az egész hétnek!

És itt most valami összegzésféle kellene... Rövid leszek: fantasztikus volt! Jövõre, veletek, ugyanott!

Ákos, Rob