rockgyemantok.hu

Minden várakozással ellentétben, az esztendõ egyik vitathatlan szuperkoncertje abszolút jól sikerült. És milyen meglepetés: mindez elsõsorban a zenészeknek volt köszönhetõ. Elég nagy hely volt ahhoz, hogy elég sokan legyenek, továbbá mindenki idõben érkezett, amit a zenekar azzal hálált meg, hogy a koncertet - furamód - szinte csúszás nélkül kezdték. További furcsaság: tulajdonképpen két zenekar volt a színpadon - egyszerre. A Generál korai idõszakában bizonyos Révész Sándor vitte a prímet, nos, nem volt különösebben bonyolult zene, afféle " Middle of the Road" hangzás, megspékelve olyan mélyfilozófiai tartalommal bíró verssorokkal, mint amilyen a fentebb említett zenekar "Csörpi-csörpi csip-csip" címû magvas klasszikusában rejlik. A zenekar második korszaka - miként azt remélhetõleg elég sokan tudják - Charlie nevéhez kötõdik: a dalszövegek , bölcs miheztartás végett megmaradtak ugyan éppolyan bonyolultnak, viszont a zene jócskán megváltozott. A nehezen követhetõ rágógumi stílus helyett, ugyanis a jóval lazább funky irányzatot kezdték el honosítani, e téren úttörõ munkát végezve. És a legendás csapat két korszaka egy este erejéig a közönség igényeivel abszolút szimbiózisban, egyedülálló eszenciaként szólalt meg, mintegy két órányi idõn keresztül.
Nem önmagukat nyögvenyelõsen sztároló kiöregedett zenészeket láthattunk a színpadon, hanem egy remekül dolgozó, önmaguknak õszintén örülni tudó életképes csapatot. Révész minden magamutogatást mellõzõ színpadi jelenléte tökéletesen illett Charlie bohém magatartásához; ráadásul mindketten jó torkukat mutatták. Karácsony és Tátrai gitározása fölényes egyszerûséggel is minimum remeknek nevezhetõ, amihez megbízható alapot, természetesen a basszusgitáros Novai Gábor adott. Ami viszont a dobosokról elmondható: Solti még mindig nem felejtett el dobolni, Póta pedig még mindig nagyon tud. A kimaradhatatlan Mikrolied vokál elnyûhetetlen hölgytagjai példás természetességgel tették dolgukat, és ha valami nem igazán klaffolt, azt maximum a zenekarvezetõ Várkonyi Mátyás - zeneszerzõként, billentyûsként egyaránt - vehette észre. Ám ennek jelét szerencsére nem mutatta. A közönség módfelett hálás volt, ami persze nem meglepõ, mivel a magyar publikumra szörnyen jellemzõ a hála. De semmi vitriolos irónia: a hangulat valóban nagyszerû volt. E sorok szerzõje kizárólag amiatt neheztel kissé - a borsos jegyárat nem számítva - , hogy a zenekar nem átallott (a visszatapsolási látszatkényszernek engedelmeskedve) öt ráadásszámot leblattolni. Kevesebb, ez esetben több lett volna. De mindennek ellenére, mégiscsak jóval több dolog szólt itt a zenérõl önmagáról, mint amilyet a honi showbusinesben mostanság megtapasztalhatunk. És ez legyen éppen elég. Ámen.

Hatvani